Gyula Bodnár

"Tavasz van, illenék hát az ifjúságról írni. Például arról, hogyan küldött vissza a rendőr hatvankilencben a szlovák-magyar határról. Hosszú hajad belefújta a szél a szemébe, a személyidbe ragasztott fényképen viszont, mely kilencedikes korodban készült, rövid hajat látott. Ez a két személy nem ugyanaz, mondta, tessék megnyiratkozni. Közben a határ túloldalán, ahogy megbeszéltétek, közeledett szerelmed, akivel egy hete, mielőtt hazautazott volna, szép napot álmodtatok Sárospatakra. Legalább annyit engedjen meg, rendőr elvtárs, hogy áthajolva a sorompón megcsókolhassuk egymást. Valamit tudhatott bizonyos emberi érzésekről, csinálják, vetette oda, de ne nyújtsák el. Szerelem és düh egyszerre feszítette kebledet, és te csak azért sem hagytad annyiban. Hazavonatoztál a csók után, majd két tükörben, hogy hátul is lásd a fejed, zsilettfésűvel, ollóval nekiestél a hajadnak, és délután visszavonatoztál. Na, most már normális, mondta rendőr, mehet. (.) Azóta sok víz lefolyt a Ronyván, hasonló történeteket már csupán mesékben lehet hallani."

A pillangó szárnyverése voltaképpen napló ("egy diárium tépett lapjai"), s folytatása az 1992-ben megjelent Imádságoknak. A költő arról elmélkedik "elkötelezett szenvedéllyel", amit az ember két meztelenség – születés és halál – között, az élet drámája során, a válságok végtelen láncolatában megsejt a létről és önmagáról; arról a befejezetlen, kiszolgálatott lényről, aki félelmetesen szabad, s ezért nem csak önmagát, hanem a másik embert és az életet is folyamatosan fenyegeti.

Publicisztikai írások - 1999-2009 Közhely tulajdonképpen, hogy minden utunk az első otthon, a szülői ház, mondhatnám úgy is, a szülőföld udvarában kezdődik. Aztán az évek múlásával, a megélt valóság, az emberi lét törvényei és konvenciói, vagy éppen a megváltoztatásukra irányuló szándékok és cselekedetek mentén, a művészeti források és információs csatornák révén egyre táguló spirális pályát rajzolva visz előre bennünket. De, ha szerteágazóra sikeredik is, hol külső, hol belső kényszer hatására váratlanul vissza-vissza kanyarodik születésünk, eszmélésünk, cseperedésünk idejébe és terébe, ahol ilyenkor már-már elfeledett mellékutcákra, keskeny utakra, ösvényekre derül fény az emlékezetben.

A könyv címéhez mindenekelőtt. Tapasztaltam, leginkább természetesen iskoláskoromban, a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben, amikor egyébiránt sokkal több gyerek született, futkározott e tájakon, mint manapság, a hátsó padnak különleges szerep jut az osztályteremben. Főként a nagy létszámú osztályokban. Általában a legjobb tanulókat az első padba ültették, a leggyengébbeket a hátsóba, de megtörtént az ellenkezője is, miután kiderült, hogy a hátsó pad némely diákok esetében gyakran a tanítási órákhoz nem feltétlenül tartozó játékok, apró merényletek, elbambulások színhelye, minthogy kevésbé belátható. Egyetlen hátránya: ha hátra fordul az ember, falat talál maga mögött, nem embert, akivel társalogni lehet az órán, titkot megosztani, akinek papírgolyóba gyúrt üzenetet, rágógumit, vagy mostanság akár rejtélyes módon becsempészett mobiltelefont, dobozos üdítőt lehet pad alatti járatokon a kezébe csúsztatni. /részlet a könyvből/ Bodnár Gyula újabb publicisztikai kötete a tágabb értelemben vett pedagógiai - gyerek, szülő, család, iskola, pedagógus, társadalom - gyakran gubancokkal teli "udvarában" született írásaiból kínál válogatást.

A verseskötet időrendben második – Szabadság ellenszélben (1968-l974) című – ciklusának első darabjai még 1968-1969-ben, Bodnár Gyula szülővárosában, Királyhelmecen, születtek és láttak napvilágot az az idő tájt a pozsonyi Irodalmi Szemlében jelentkező „kilencek” nemzedékének ihletésére, egyszersmind Woodstock, a diáklázadásokkal fűtött korszellem, valamint nálunk a 68-as események hatására. Ugyanis a kortárs „kilencek” a szintén pályakezdő Bodnár érzéseit, gondolatait írták tápászkodó irodalmunkban újnak számító versnyelven, új formakultúrát teremtve. 1974-ben immáron az Új Szó kulturális rovatának munkatársaként, annyira magával ragadta a napilapkészítés, hogy verset többet egyet sem írt. Negyven esztendő múlván azonban, bőven túl a hatvanon, láss csodát!, egy kórházi pillanat váratlanul előcsalt belőle egy verssort, majd egyik verset a másik után. Búvópatak bukkan így elő, merthogy újabb sorozat kezdődött el, újabb versek jöttek, meg is jelentek a magyarországi Bárkában, a hazai Irodalmi Szemlében és az Opusban. Ezek alkotják az Érkezés Aritmiából első ciklusát Jég a leszállópályán (2014-2020) címmel. A második ciklus darabjaihoz hasonlóan itt is megjelenik a szülőföld, a gyermekkor, de már kevésbé téma a szerelem, inkább az életkor előrehaladtával a 21. századi társadalmi, közéleti változások, környezeti hatások és jelenségek az ihlető forrásai, melyek befolyásolják az egyén életét. Ezek köszönnek vissza itt, hol komor képekben, hol iróniába csomagolva, játékos formákban.

A pillangó szárnyverése voltaképpen napló ("egy diárium tépett lapjai"), s folytatása az 1992-ben megjelent Imádságoknak. A költő arról elmélkedik "elkötelezett szenvedéllyel", amit az ember két meztelenség – születés és halál – között, az élet drámája során, a válságok végtelen láncolatában megsejt a létről és önmagáról; arról a befejezetlen, kiszolgálatott lényről, aki félelmetesen szabad, s ezért nem csak önmagát, hanem a másik embert és az életet is folyamatosan fenyegeti.