Alina Bronsky

Svérázné dílo o osudech tří žen, které spolu byly nedobrovolně a zároveň nerozlučitelně svázány v průběhu téměř tří desetiletí na ose Východ Západ. Na druhé straně Uralu panuje skrytý matriarchát, Rusové se zdráhají užívat exotická jména a krásná T atarka Rosalinda se cítí příliš mladá, než aby byla babičkou. Pokus o potrat u její dcery Zulfie se ale nezdaří, a tak se narodí Aminat. Despotická Rosalinda stojí poprvé v životě tváří v tvář stvoření, které skrznaskrz miluje. Po zhroucení Sovětskéh o svazu zavede Rosalindina vůle přežít všechny tři ženy do Německa. Tady je Tatarka tou vůbec nejvášnivější babičkou všech dob a čtenář svědkem neslýchaných příhod a komických scén. Alina Bronsky vypráví příběh o dospívání dívenky pohybující se mez i nešťastnou matkou a sebestřednou babičkou, o životě mezi třemi kulturami, o třech desetiletích plných ran osudu a překvapivých obratů, o zapomenutých tajemstvích tatarské kuchyně s hrdinkou, která i jako uklízečka v Německu stále tahá za všechny nitky.

Má dar. Pronásledují ji. Je tvoje matka. A kdo jsi ty? V životě patnáctileté Juli má všechno svá pravidla. Vybočovat je nebezpečné, kdo neodpovídá normě, toho sledují. Ale pak Julina matka zničehonic beze stopy zmizí a její otec se třese strachy. Juli postupně začne odhalovat všechna rodinná tajemství: Máma je jedna z mála víl, kterých se společnost Normality obává. Má totiž zvláštní schopnosti. Je Juli taky taková? Společně se svou novou kamarádkou Ksy a jejím bratrem Ivanem se vydá pátrat – po zmizelé matce, po zakázaném vílím světě a po pravdě o sobě samotné. „Za zrcadlem od Aliny Bronské vám můžu opravdu vřele doporučit. Je to velmi chytrá a úžasná kniha.“ Kerstin Gierová, autorka trilogie Drahokamy

Kolik ničení snese jedna společnost, jedna rodina, jeden člověk? Říkají, že les je zakázaný. Bojí se, že se stále přibližuje. Ale ty děláš všechno pro to, aby ses do něj dostala zpátky. Říkají si smečka a nikdo nikomu nevěří. Ovšem Juli je ráda, že ji ty strhané postavy, které žijí na okraji Normality, vůbec přijaly mezi sebe. Poté, co jí byl odepřen přístup do světa víl, nemá už žádný domov. Co hůř, Normalita ji teď coby poslední žijící vílu pronásleduje. Juli se zoufale pokouší postavit mosty ke svému dřívějšímu životu, ale brzy pozná, že z přátel se stali nepřátelé a zrada je v novém světě na denním pořádku.

Alina Bronsky regénye történelmi tényen alapul. Évekkel a csernobili reaktorbaleset után a hatvan éven felüliek saját felelősségükre visszaköltözhettek a súlyosan sugárszennyezett falujukba. Baba Dunya is a Csernobil-hazatérők egyike. Az egykori ápolónő sorstársaival ott folytatja a régi életét, ahová az emberek többsége - a Geiger-számlálók pittyegésétől és a vadon termő gyümölcsök sugárfertőzöttségétől tartva - a lábát se tenné be. Ott, ahol Baba Dunya él, nincs vezetékes víz, az áramellátás kiszámíthatatlan, és az ember csak akkor eszik zöldséget, ha a saját kertjében megtermeli. Viszont a madarak éneke olyan hangos, mint sehol máshol, és a pókok extra méretű hálókat szőnek. Baba Dunya emlékeiben megjelennek a reaktorbaleset részletei, és borzalmas, sem embert, sem állatot nem kímélő következményei is. Az emlékek között felbukkannak korábbiak is: a fiatal, kétgyermekes anya mindennapi küzdelmei a megélhetésért és a gyerekeiért... Alina Bronsky hol megnevettet bennünket, hol pedig könnyeket csal a szemünkbe. Története felkavaró és elgondolkodtató is egyben. "Szívet cseréljen, aki hazát cserél"- mondhatnánk, hiszen Baba Dunya lánya, a Németországban sebészként dolgozó Irina sem boldog, az unokáról nem is beszélve... A regény úgy mesél a szörnyűségekről, hogy közben a túlélésre tanít, egy olyan kor üzenetét hordozva, amelyben még az élet apró örömei közösségeket összetartó erőnek bizonyultak. 1986. április 26-án történt az atomenergia békés célú alkalmazásának legsúlyosabb nukleáris balesete az egykori Szovjetunió (a mai Ukrajna) területén, a csernobili atomerőműben. A baleset, illetve az azt követő szovjet elhallgatás a tájékoztatás csődje volt. A baleset mind a kitelepítőket, likvidátorokat, a lakosságot, mind a környező országokat súlyosan érintette és hosszú távú következménnyel is jár.

Alina Bronsky regénye történelmi tényen alapul. Évekkel a csernobili reaktorbaleset után a hatvan éven felüliek saját felelősségükre visszaköltözhettek a súlyosan sugárszennyezett falujukba. Baba Dunya is a Csernobil-hazatérők egyike. Az egykori ápolónő sorstársaival ott folytatja a régi életét, ahová az emberek többsége - a Geiger-számlálók pittyegésétől és a vadon termő gyümölcsök sugárfertőzöttségétől tartva - a lábát se tenné be. Ott, ahol Baba Dunya él, nincs vezetékes víz, az áramellátás kiszámíthatatlan, és az ember csak akkor eszik zöldséget, ha a saját kertjében megtermeli. Viszont a madarak éneke olyan hangos, mint sehol máshol, és a pókok extra méretű hálókat szőnek. Baba Dunya emlékeiben megjelennek a reaktorbaleset részletei, és borzalmas, sem embert, sem állatot nem kímélő következményei is. Az emlékek között felbukkannak korábbiak is: a fiatal, kétgyermekes anya mindennapi küzdelmei a megélhetésért és a gyerekeiért... Alina Bronsky hol megnevettet bennünket, hol pedig könnyeket csal a szemünkbe. Története felkavaró és elgondolkodtató is egyben. "Szívet cseréljen, aki hazát cserél"- mondhatnánk, hiszen Baba Dunya lánya, a Németországban sebészként dolgozó Irina sem boldog, az unokáról nem is beszélve... A regény úgy mesél a szörnyűségekről, hogy közben a túlélésre tanít, egy olyan kor üzenetét hordozva, amelyben még az élet apró örömei közösségeket összetartó erőnek bizonyultak. 1986. április 26-án történt az atomenergia békés célú alkalmazásának legsúlyosabb nukleáris balesete az egykori Szovjetunió (a mai Ukrajna) területén, a csernobili atomerőműben. A baleset, illetve az azt követő szovjet elhallgatás a tájékoztatás csődje volt. A baleset mind a kitelepítőket, likvidátorokat, a lakosságot, mind a környező országokat súlyosan érintette és hosszú távú következménnyel is jár. A könyv tartalmilag megegyezik a Baba Dunya utolsó szerelme - Levelek Csernobilból című könyvvel.