Amir Gutfreund

Amir a Efi vyrůstají v rodinách poznamenaných holocaustem. Jejich dětství vládnou postavy dědy Lolka, válečného hrdiny a výstředního skrblíka, který podrobuje čajové sáčky „selekci“, a dědy Josefa, učeného a svatého muže, který odmítá mluvit o minulosti. A tak jim nezbývá než pídit se po ní na vlastní pěst. Když dospějí, konečně se všechno dozvědí, ale i tak ale zůstane mnoho otázek nezodpovězených. Byla nacistická zvěrstva po zásluze potrestána? Jak pochopit ohavnost těch zločinů? Je rozdělení na oběti a viníky tak jednoduché? Jen svatí šli do plynu? Román Jídlo se nevyhazuje se citlivě a přitom s humorem vyrovnává s jedním z nejbolestivějších traumat izraelské společnosti. Zdánlivě autobiografický text, zalidněný desítkami historických i smyšlených postav, zpřítomňuje neotřelým poetickým jazykem hrůzy minulosti, jejíž stíny ovlivnily celou jednu generaci zachráněných. Amir Gutfreund se narodil roku 1963 v Haifě v rodině přeživších holocaust. Vystudoval na haifském Technionu aplikovanou matematiku a v současnosti pracuje jako matematik pro izraelské armádní letectvo. Coby prozaik debutoval v roce 2000 románem Jídlo se nevyhazuje (Šoa šelanu), který mu přinesl mezinárodní úspěch a byl přeložen do řady jazyků. Za svou pozdější knihu Statky na pobřeží (Achuzot ha-chof, 2003) získal prestižní izraelskou Šapirovu cenu.

"Tulajdonképpen miért akartak gázkamrába küldeni?" Amir és Efi, a "két és feledik" holokauszt-túlélő nemzedék tagjai egy izraeli lakótelepen élnek, különlegesnél különlegesebb csodabogarak között. Csupa érthetetlen furcsaság veszi őket körül, csupa kérdés, amire szeretnének választ kapni. Például: Miért kiabálja ki az ablakán Adéla Grüner, hogy "Kálmán, vigéc, vigéc!"? Miért nevezik Gerson Klimát a saját fivérének, és miért vonul be időnként, önszántából a bolondokházába? Mi okozhatja Feige betegségét, és mi baja egyáltalán? Miért kérdezgeti a bolond Hirsch folyton-folyvást, hogy "Csak a szenteket vitték gázkamrába?"? És egyáltalán, mit takar az a szó, hogy "holokauszt"? A gyerekek hiába kérdezősködnek, állandóan a hallgatás falába ütköznek, mert még „nem elég nagyok” hozzá, hogy az igazságot hallhassák. Így aztán kutatni kezdenek, könyvtárba járnak, trükkös kérdéseket eszelnek ki, hogy kiszedjék a bolondokból történeteiket, "Buchenwaldot játszanak", vagyis koplalnak és szomjaznak, hogy legalább a megélt tapasztalat révén közelebb juthassanak szüleik, nagyszüleik traumájához. Később aztán, ahogy nagyobbak lesznek, fokozatosan megnyílnak előttük a falak, megerednek a nyelvek, felsejlenek a múltból a megélt holokauszt-történetek. Amir csak ekkor szembesül vele, hogy még a személyes történetek sem segítenek, nem visznek közelebb annak a megértéséhez, ami felfoghatatlan. De talán nem is ez a cél: a történeteket dokumentálni kell, leírni mindent, amit csak lehet, önmagáért, önmagunkért - sugallja a haifai születésű alkalmazott matematikus, katonatiszt író Sapir-díjas regénye.