Erzsébet Hász

A szerző József Attila korai korszakából annak az egyik nagyobb kompozíciónak a vizsgálatára vállalkozik, amelyet a költő 1923 végén két levelében is készülő ciklusként említ. A Tanítások számos textológiai problémát vet fel, így például az egytől tizenötig számozott részekből három hiányzik, s a kéziratok tanúsága szerint lett volna egy 16. rész is, továbbá a komponálás, az ismert részek végleges sorrendje is problematikus; ismerünk olyan verseket ebből az időszakból, amelyek rokonságot mutatnak a ciklussal, mégsem kerültek bele. A ciklusban lévő részek egyikét-másikát a költő önálló versekként publikálta, későbbi köteteibe is fölvette, készített továbbá egy háromrészes ciklus-variánst is Orgonaszó címmel, ámde végül se ez, se a Tanítások nem láttak napvilágot József Attila életében, sőt a halála után megjelent gyűjteményes kötetekben sem, hosszú évtizedekig. Feltételezhető, hogy a Tanításokhoz tartozó lappangó kéziratok is föl fognak bukkanni a későbbiekben. A torzóban maradt ciklus szerepe és jelentősége az életműben mindeddig nem került a kutatások hangsúlyos kérdései közé, többek között expresszionista mivoltáról sem esett annyi szó, amennyi figyelmet egy avantgárd irányzat pregnáns példájaként érdemel, s minthogy a hozzá tartozó epitextusok az elméleti írások zsengéinek tekinthetőek, ebből a szempontból is méltó a figyelemre. A hermeneutikai vizsgálati módszer szabta meg a jelen munka lehetőségeit, így számos kérdés nyitva maradt a Tanítások és az életmű, valamint az expresszionizmus viszonyában, eredménynek tekinthető azonban a pályakezdő évek e jelentős alkotásának első részletes górcső alá vételével a lírai én metamorfózisának három fölfedezett útja, és ezzel a háromféle "mi"-konstrukció megvilágítása, amellyel együtt a ciklus "jóság-tana" is átalakul, továbbá a retorikus verskompozíció gnómájának austini módszer alkalmazásával kiderített szerepe.