Ottó Herman

Bámulatos ihlettség megelevenítette munkakedvét, megsokszorozta energiáját és a feje felett sokasodó időnek még mindég rendületlen önbizalommal kiáltja oda: akarom! Hermán Ottónak valóban alapos oka van akarni. A magyar nép történelmileg fel nem je gyzett idejéből kíván annyit a mennyit lehet, előnkbe varázsolni, de úgy, hogy állításaiban ne csak az ábrándozók higyjenek, hanem azok is, a kiket a tudomány megtanított kételkedni. Ö, a ki sohasem szeretett kitaposott útakon járni, a magyar nép ere detének helyét új módszer szerint kutatta. Sok híres elődje elment hazánk határain kívül messzire, hogy felfedezze a magyarok őshazáját. Sok becses nyelvészeti és egyéb adatokat gyűjtöttek össze, de az őshaza helyét kijelölniök nem sikerült, mert hiá nyzott az összehasonlító eljárásnak egyik főeleme.

Hasznos madarakról falusi nagyanyámtól hallottam először. Az ínséges ötvenes években a leghasznosabb madár számomra nagyanyám jóvoltából a liba volt. Maga nevelte, terelgette, etette, tömte néhány háziszárnyasát, s így karácsonykor libacombot vacsoráztunk és hatalmas libamáj került-terült az ünnepi asztalra. A pesti aszfalt fölött galambok és verebek röpködtek, néha feketerigók, a Gellért-hegy bokros lankáin, itt-ott a parkokban városba tévedt énekes- madarak. A János vitézből ismertem a griffmadarat, tudtam, hogy Petőfi legkedvesebb madara a gólya, idős rokonunknak volt kalitkába zárt pintye, papagája. Mesekönyvemben olvastam Mátyás királyról, akinek a címerét és pajzsát gyönyörű madár, fekete holló díszítette, s talán hallottam valakitől a régi magyar mondást is: ritka, mint a fehér holló. Unokahúgomat kisgalambomnak szólította keresztanyám.