Frank Kermode

Shakespeare annak idején Londonban valóban világot jelentő deszkákra lépett, színészként kisebb szerepekben, szerzőként messzi századokat, sok-sok nációt megigézve. Szereplői fogalomszámban mennek, sőt tojásfeje is eltéveszthetetlen számunkra, lángelméje mégis izgató rejtély marad. Tengernyit összeírtak róla, minden nemzedék hozzáfűzte a magáét. Ebben a tömör kalauzban Sir Frank Kermode kiváló angol irodalomkritikus összegzi, ma hol tartunk, mennyit tudunk róla ténylegesen. A legendát visszanyesve vázolja a hús-vér ember környezetét, kapcsolatait, pályafutásának olykor titokzatos állomásait. Ráébreszt, Shakespeare ugyan túlragyog minden kortárs szerzőt, de azok között is van nem egy óriás, s a színvonal meredek felfutása a fantasztikus adottságú színészeknek, a korántsem feltétlenül úri, de annál fogékonyabb közönségnek is érdeme. Olyan elevenen idézi meg a színházi szakma bölcsőhelyét, hogy képzeletben szinte a korabeli nézők közé vegyülhetünk, tanúsítva, az angol dráma nagy virágkora úgy, ahogy volt, csoda.

Kniha Smysl konců (1967) se zabývá „fikcemi“, jejich fungováním a vznikem, přičemž tento termín je používán velice široce: od textů biblických, přes tragédii, román až po vědecké teorie a politické názory. Autor si všímá především utváření těchto fikcí ve vztahu k lidskému nahlížení konečnosti a času vůbec, tedy ve vztahu k lidské potřebě dávat chaotickému světu tvar. Podle Franka Kermoda je základní „jednotkou“ takové struktury vztah mezi počátkem a koncem. Fikci tedy autor chápe nikoli jako to, co je „jiné“ než naše běžná zkušenost, ale jako to, co pohání a podněcuje naši zvídavost. Kniha je dodnes podnětná mimo jiné v tom, že i bez mohutného teoretického pojmového aparátu přináší zásadní vhled do povahy zkoumaného předmětu, což vynikne zvláště při jejím srovnání s naratologií, která se v době jejího publikování začala mocně rozvíjet především ve Francii.

For the past four decades Frank Kermode, critic and writer, has steadily established himself as one of the most brilliant minds of his generation. Questioning the public's harsh perception of 'the artist', Kermode at the same time gently pokes fun at artists' own, often inflated, self-image. He identifies what has become one of the defining characteristics of the Romantic tradition - the artist in isolation and the emerging power of the imagination. Back in print after an absence of over a decade, The Romantic Image is quintessential Kermode. Enlightenment has seldom been so enjoyable!