László Takács

Mi, pasik… Nos, szerintem nincs olyan, hogy „Mi, pasik”, legalábbis bízom benne, hogy a szőrös hasú, pocakos szomszéddal, aki egy szál trikóban lapátolja a havat, vagy a negyediken lakó alkesszel, akinek a szókincse a „helló”-ban merül ki, senki nem von egy kalap alá. Nem vagyunk egyformák… Ugye, nem? Nem kevertek össze velük engem, aki rózsával készül minden randira, kihúzza a széket a Hölgy alatt. Ha leült már, ha nem. Aki lesegíti a kabátját, és nem azért, hogy később értékesítse a ruhadarabot. Akinek itt maradt a páncélja a középkorból, de már elég rozsdás és nehéz. Igazából azért írom ezt az egész könyvet, hogy bebizonyítsam, a többi pasi mennyire nem olyan, mint én. Ez biztosan sikerül, vannak magasabbak, és – kisebb létszámban – alacsonyabbak nálam. Vannak kövérebbek, izmosabbak. (Nagyobb számban.)  De mégis… Mitől lesz számotokra vonzó egy férfi? Mi az, amitől elaléltok az első találkozáskor? Mi az, amivel el lehet rontani? Mindent… Vagy bármit?  És igazából nem is én írom. Hanem azok a lányok, hölgyek, asszonyok, akik megosztják veletek az élményeiket, tapasztalataikat.