Marcell Jankovics

A szepeshelyi Szent Márton-székesegyház - jórészt a XV. században fölemelkedő Zápolyáknak, szepesi grófoknak majd az ország nádorainak köszönhetően telis-tele van műkincsekkel. Jóllehet hajdani tizenhárom gótikus szárnyas oltára közül ma már csak négyet láthatunk többé-kevésbé eredeti formájában, és főoltára is csak részleteiben idézi meg a fényes múltat, a műemlékekben és műtárgyakban gazdag szepességi környezetből is kiválik a környékbeli szárnyas oltárok eszmeiségéből kitűnő magyaros különösségével. Itt indult virágzásnak a történelmi okokból idő előtt elhervadt gondolat: a szent magyar háromkirályok: István, Imre és László kultusza.

A tartalomból: A világot nyitó mese - A kilenc sárkányfej meséje: A Minden Ajtót Nyitó Varázskulcs; Sosemvolt birodalom; A világot betakaró szoknya; A csudafélős királylány; Az égforgató csodagyűrű; Az igazmondó sárkánylány; A fűhajú lány; Az önmagát író mesekönyv; A kétarcú király; A visszavarázsolt Varázsló - ...és más mesék: Tükörország tükörmeséje; A kalandvágyó esőcsepp; Az Üveghegyen innen és túl; Télbe varázsolt birodalom; Levéltündér álma; Az ezerarcú felhőlány; Fémország fémszívű vitéze; Labdaváros lakói; A világot záró mese.

"A hármas tagolásnál nincs stabilabb, állandóbb állapot, maga a tökély, lebegjen a Szentháromság vagy egy 3 lábú szék példaként a szemünk előtt. Mégis a három a fejlődés számra. A négyes labilis rendszer, mégis, mint olvassuk, "kizárja a fejlődést". Szerencsére azért "önmagán belül nem". De mi van "önmagán belül"? "3+1". Ezt szántam blikkfangnak, és -reményeim szerint- ez eredeti a könyvemben. Arra a következtetésre jutottam ugyanis, hogy a négyes rendszerek visszatérő sajátosságaként a négy tag közül az egyik más, mint a többi. És éppen ez a negyedik az, amitől a négyes rendszereken belüli fejlődés elkerülhetetlenül beindul." (A szerző)

"Az ortodox és a katolikus egyház ma is legnépszerűbb szentjét -bár manapság nem éppen életszentsége és legendás csodái miatt szereti őt a nagyvilág- előző kötetünkben már bemutattam. Ezért itt csak röviden sorolnám a vele kapcsolatos alapvető tudnivalókat, bővebben szólnék viszont arról, ami őt ténylegesen Bakabányához, általában pedig a bányászathoz, bányavárosokhoz köti. Erről ugyanis jelzett, "A szepesszombati Szent György-templom" című albumban nem esett szó." (a Szerzők)

Az álom és a mese, két egymást átfedő világ, bennünk és rajtunk keresztül részei a valóságnak. Jelképekben nyilvánul meg, az egyén közösségét is érintő félelmeiről szól, az ő belső világán átszűrt külső történésekről és a látható világegyetemről. Az egyes ember számára a világ egyre felfoghatatlanabb, egyre szétesőbb, kaotikusabb. Nincs világképünk, ami összefogná gondolkodásunkat. A szakosodás miatt tévelygünk a részletekben, a gyorsuló fejlődéssel nő a távolság a megismert részek között, többé nem látjuk köztük az összefüggést. Mi magunk is elveszünk. "Minden egész eltörött" - mondhatjuk Ady nyomán. E könyv nem egyszerű álmoskönyv vagy álomszótár, tárgya nem az álomfejtés, hanem a mese, a film és az álom kapcsolatának feltárásán keresztül a teljesség keresése. Az olvasó számára pedig a mese, film és álom közös jelképrendszerén keresztül felsejlő teljesség ígérete. Jankovics Marcell munkássága egyfajta szintézisének tekinthető ez a kettős kötet, amely az álmok, jelképek, az egyetemes és magyar kulturális hagyomány, valamint a rájuk épülő mese- és hitvilág teljességre törekvő rendszerezésének, különleges feldolgozásának és értelmezésének páratlan eredményeit summázza és tárja szűkebb és tágabb pátriánk közössége elé.

A magyarság történelmének a mondák világában gyökerező első fejezetei elevenednek meg a Jankovics Marcell bábáskodása alatt készült rajzfilmsorozat kockáin. A részletes beszámolót adó epizódoknak hála, nyomon követhetjük népünk egykor volt hányattatásait, megismerhetjük régmúltunk ... Folytatás ›› gyakorta emlegetett alakjait - tisztább képet kapva a közismert és kevésbé emlegetett legendákról, eseményekről. A némi humorral fűszerezett történetek Mádi Szabó Gábor ízes tolmácsolásában kerülnek képernyőre. 1. Álmos vezér 2. A Fehér Ló mondája 3. Szentgalleni kaland 4. Lehel kürtje 5. Botond 6. Istvánt királlyá koronázzák

A magyarság történelmének a mondák világában gyökerező első fejezetei elevenednek meg a Jankovics Marcell bábáskodása alatt készült rajzfilmsorozat kockáin. A részletes beszámolót adó epizódoknak hála, nyomon követhetjük népünk egykor volt hányattatásait, megismerhetjük régmúltunk ... Folytatás ›› gyakorta emlegetett alakjait - tisztább képet kapva a közismert és kevésbé emlegetett legendákról, eseményekről. A némi humorral fűszerezett történetek Mádi Szabó Gábor ízes tolmácsolásában kerülnek képernyőre. 1. lemez: 1. Álmos vezér 2. A fehér ló mondája 3. Zentgalleni kaland 4. Lehel kürtje 5. Botond 6. Istvánt királllyá koronázzák 2. lemez: 7. Zotmund 8. Vértes 9. Korona és kard 10. Szent László utolsó győzelme 11. Jankula 12. Kemény Simon 13. Mátyást királlyá választják

"A szerző csak arról írhat, amire emlékszik, vagy amire emlékeztetik, de a kezét óhatatlanul bizonyos megfontolások vezetik. Ezért válogat, hallgat el, kerül meg, fogalmaz óvatosan." Nem, nem elírás, Jankovics Marcell tudatosan választotta a kellemesen lágy hangzású emlékiratok ... Folytatás ›› szó helyett a Lékiratokat könyve címéül. Ezzel utal arra, hogy saját és családja múltja "többé-kevésbé nem kedves" számára, még ha alapvetően derűs természetének köszönhetően "igyekszik kedélyesen szemlélni". A regényes életrajz J. M. élete első 19 évére terjed ki, ám a valós történelmi háttér, amit felrajzol, majd egy fél évezred: felvázolja egész családjának történetét is, visszamenvén az időben az egykori horvát, székely, örmény, lengyel ősökig. Az izgalmas történetet olvasva kirajzolódik előttünk az a gazdag szellemi és kulturális örökség, amely J. M. útravalójául szolgált a nem éppen vidám fiatal éveiben. Hiszen az ő élettörténete a második világháború éveiben kezdődik, kisgyerek még, amikor édesapját az ötvenes években koholt vádak alapján, a franciák javára elkövetett kémkedés bűntette miatt hosszú évekre bebörtönzik, családját pedig kitelepítik. J. M. anyjával, nővérével Öcsödre kerül, ahol a legelképesztőbb dolgok is megeshetnek. "Tömegszerencsétlenségek monotonok. Mindenkivel "ugyanaz" történt" - de a fiú, J. M. nem adja fel. A tömeges sorsban apja egyéni sorsát keresi, amikor a hiányos, titkossá nyilvánított vizsgálati dossziékból próbálja felderíteni aprólékos, már-már történészi kutatómunkával, mi is történhetett pontosan. Jankovics Marcell ragyogó stílusban szépirodalmat alkotott, amely mélységesen megrázó, mert minden helyszíne és pillanata valódi. A(z) Lékiratok (Könyv) szerzője Jankovics Marcell.

Svätá Alžbeta Uhorská, ktorej 800. výročie narodenia sme si pripomínali v roku 2007, je dcérou uhorského kráľa Ondreja II. a Gertrúdy Meranskej a zároveň sestrou Bela IV. Narodila sa v Blatnom Potoku (Sárospatak). Ako štvorročnú ju zasnúbili s durínskym grófom Hermanom. Malá Alžbeta vyrastala na durínskom dvore. Ibaže o päť rokov neskôr Herman zomrel. Následne sa Alžbeta stala snúbenicou druhorodeného syna, o sedem rokov staršieho Ľudovíta. Za grófa Ľudovíta sa vydala ako 14-ročná. Ako 15-ročná porodila syna, o dva roky neskôr dcéru a o ďalší rok neskôr druhú dcéru. Keď sa jej narodila tretia dcéra, už bola vdova. Alžbeta bola veľmi pobožná a to ju odlúčilo od všetkých okrem manžela. Chudobným pomáhala tam, kde vedela. Počas hladomoru v roku 1225 dala otvoriť sýpky. Dávala piecť chlieb počas celého dňa a rozdávala ho hladujúcim. Vo Wartburgu dala postaviť nemocnicu pre malomocných a aj sama sa zapojila do poskytovania starostlivosti pre nich. Nepohŕdala ani fyzickou prácou, postila sa a trýznila svoje telo. Ich manželstvo z lásky však, žiaľ, trvalo veľmi krátko. V roku 1227 sa Ľudovít vydal na križiacku výpravu, ale ešte po ceste ochorel a zomrel. Zúfalá vdova bez Ľudovítovej ochrany nemohla ďalej ostať na hrade. V roku 1228 so svojimi deťmi odišla z hradu Wartburg a odsťahovala sa do Marburgu. V nasledujúcich rokoch významnú úlohu v jej živote zohrával františkán Konrád z Marburgu, prvý nemecký inkvizítor, ktorého ako spovedníka pre Alžbetu vybral pápež. Alžbeta ešte za Ľudovítovho života sľúbila Konrádovi poslušnosť. Zo svojich vdovských prostriedkov založila v Marburgu chudobinec. Pôsobila tam ako ošetrovateľka. Chodila v šedom oblečení, pretože bola členkou františkánskeho tretieho rádu. Výchovu svojich detí prenechala na príbuzných, ktorí ju považovali za blázna. Ponechala si svoj majetok, no iba z toho dôvodu, aby ho mohla rozdať chudobným. Pritom mala na výber a mohla sa rozhodnúť pre moc, pompu a honosný dvorný život. Cisár Fridrich II. ju požiadal o ruku, ale ona ho odmietla. V roku 1231 ochorela a 17. novembra zomrela. Pochovali ju v Marburgu. V roku 1235, čiže len štyri roky po smrti, ju vyhlásili za svätú. U nás má sviatok 19. novembra, no vo svete 17. novembra.

Mesto Poprad, ktoré sa pozerá na Vysoké Tatry, leží na území Spiša, ktoré v minulosti obývali Sasi. Dnešný Poprad sa v dôsledku socialistického urbanistického plánovania podobá na zbúchanú hliníkovú korunu. Na svojich piatich vŕškoch však má päť drahokamov. Stredovekým jadrom je Poprad a ďalšími drahokamami sú v jeho susedstve situované štyri niekdajšie saské mestečká, ktoré boli v minulosti samostatné, no časom sa stali súčasťou Popradu. Sú to Matejovce, Veľká, Stráže pod Tatrami a Spišská Sobota. Keďže časom tieto mestečká zrástli, dnes majú spoločnú históriu. Na ich minulosť a pozoruhodnosti môžu byť hrdí Sasi, Slováci i Maďari. Najvýznamnejšou pamiatkou Spišskej Soboty je rímskokatolícky kostol a renesančná zvonica. Kostol, ktorý vysvätili na sviatok svätého Juraja a svätému Jurajovi, je najstaršou stavbou mesta. Nachádza sa na námestí šošovkovitého tvaru, ktoré lemujú staré domy. Mesto dostalo svoj názov i patróna, svätého Juraj bojujúceho s drakom, podľa nemeckého pomenovania Georgenberg. Pohraničné mestá, ktoré sa v rannom stredoveku zo strategických dôvodov a kvôli obrane stavali na kopcoch, sú často pomenované podľa niektorého svätca z radov vojakov.

Levoča je situovaná v najsevernejšom regióne niekdajšieho Horného Uhorska a dnešného Slovenska. Nachádza sa v srdci Spiša, na úpätí Vysokých Tatier, na juhozápadnom okraji Levočských vrchov, pri prítoku rieky Hornád, severne od Spišskej Novej Vsi. Spiš sa územne zhoduje s niekdajšou Spišskou župou, ktorá na severe susedila s Poľskom, na západe so Šarišom, na juhu s Gemerskou a Abovsko-turnianskou župou a na východe s Liptovskou župou. V stredoveku túto oblasť obývali predkovia Slovákov, potomkovia Maďarov a aj poľskí a nemeckí prisťahovalci. Spišské mestá, vrátane Levoče, založili nemeckí (saskí) hostia – hospesi. Levoču prvýkrát založili pravdepodobne za vlády uhorského kráľa Gejzu II. (1141 – 1162). Počas tatárskeho vpádu však mesto bolo zničené. Jeho obyvatelia, ktorí ušli, sa neskôr vrátili a okolo roku 1245 na mieste starého mesta založili nové mesto. Prvá písomná zmienka (pod názvom Leucha) je z roku 1249. Významnou pamätihodnosťou mesta je rímskokatolícky farský Kostol svätého Jakuba, ktorý sa nachádza v srdci mesta. Stojí na námestí pri renesančnej radnici. Je postavený v gotickom štýle ako trojloďová pseudobazilika. Jeho vnútorné rozmery sú: dĺžka 49,5 m a šírka 22 m. Výška strednej lode je 19 m. Rozdelenie priestoru na tri lode má pripomínať jednu podstatu Najsvätejšej Trojice. Klenbu, podľa počtu apoštolov, podopiera 12 stĺpov. Pôvodných päť brán malo pripomínať päť Kristových rán. Samotný kostol ako budova predstavuje matku cirkev. Jeho interiér však stelesňuje Pannu Máriu.

Bardejov môže za svoje dnešné znovuzrodenie ďakovať práve tomu, že nad ním zastali časy. Oživenie prišlo po migrácii obyvateľstva v 20. a 21. storočí. Po páde režimu sa začal rozvíjať turizmus. Z týchto skutočností vyplývali pre Slovensko nové možnosti. Bardejov zažil znovuzrodenie v dôsledku komplexnej stavebnej rekonštrukcie. Spolu s nádherne opravenou historickou časťou, mestskými hradbami a baštami, s námestím v centre a s Bazilikou svätého Egídia je Bardejov od roku 2000 súčasťou Svetového dedičstva. Gotická Bazilika svätého Egídia stojí na konci severnej časti námestia. Je postavená vo východo-západnom smere. História tohto kostola spadá do štyroch dejinných období. Prvý kláštorný kostol postavili cisterciáni na prelome 12. a 13. storočia. Možno prežil tatársky vpád, alebo ho aspoň po odchode Tatárov prestavali, pretože v spomínanej kráľovskej listine sa už uvádza aj názov kostola – Kostol svätého Egídia. Druhá stavebná etapa spadá do obdobia vlády Anjouovcov. Z kráľovskej listiny z roku 1320, ktorá oslobodzuje nemeckých usadlíkov od platenia daní, vysvitá, že „Civitas Bardpha” má svojho kňaza a svoj kostol, ktorý nemôže byť iný než Kostol svätého Egídia. Názov tohto kostola sa spomína aj v listine Ľudovíta Veľkého z roku 1352. Panovník v nej povolil usporiadať raz do roka trh, a to na sviatok patróna kostola a mesta, čiže na sviatok svätého Egídia (1. september).

Keď na ceste z Prešova do Levoče vyjdeme z tunela a odbočíme na „gotickú cestu“, ktorá vedie do Levoče, pred očami sa nám objaví jedinečná scenéria. Najprv zazrieme zrúcaninu hradu, ktorý sa týči na pustom vrchu. Na prvý pohľad sa zdá, akoby biele steny boli prirodzeným pokračovaním travertínových kôp, ktoré vykúkajú spoza trávnatého svahu. Potom, trochu obďaleč, si cestovateľ všimne dve kostolné veže v Spišskej Kapitule, ako vykúkajú spoza prstenca opevnenia. Až potom, ak vôbec, mu padne zrak na Spišské Podhradie ukryté v údolí medzi dvomi štítmi. Okrem týchto dvoch úchvatných pozoruhodností sa nám totiž pred očami objaví aj tretia. Cestu lemujú gaštany. Osamelosť tejto gaštanovej aleje pôsobí v pustom kraji veľmi pekne. Spišská Kapitula je sídlom spišského biskupa a kapituly. Nachádza sa západne od Spišského hradu na Martinskom kopci. Dnes sa Spišská Kapitula označuje za „slovenský Vatikán”. Spišský hrad a Spišská Kapitula sa nachádzajú v srdci Spiša a aj v rámci neho v centre niekdajšej Spišskej stolice. Sú to strategicky dôležité miesta. Hrad a mestečko vznikli v 11. – 12. storočí. Ich obyvateľstvo v minulosti plnilo strážnu funkciu nielen pre Spiš, ale aj pre Uhorské kráľovstvo. V hrade sídlil spišský gróf, kastelán, župan, komu aké oslovenie sa páči. Jeho úlohou bolo, aby pomocou „strážcov Gemera”, ktorých usadili v pohraničných sídlach a z ktorých sa neskôr stali „spišskí kopijníci”, ochránil severné hranice krajiny. V stredoveku Spišská Kapitula so svojimi kanonikmi na čele s prepoštom pôsobila takpovediac ako grófova kancelária. Nielen susedstvo týchto dvoch miest vyjadruje ich vzájomnú prepojenosť. Spišskú Kapitolu totiž postavili na kopec pomenovaný podľa svätého Martina, ktorý bol pohraničným strážcom a aj prepoštský kostol a neskoršia biskupská katedrála je pomenovaná podľa svätého Martina. Zároveň v kostoloch okolitých pohraničných sídel môžeme obdivovať nástenné výjavy ďalšieho pohraničného strážcu, kráľa svätého Ladislava.

The town of Levoča (Hungarian Lőcse) lies in the heart of the Szepesseg region of Slovakia – once the Northernmost part of Upper Hungary, now it is in the central part of Slovakia. Crouched at the foot of the High Tatra mountains on the South-Western edge of the Levoča Hills, it is positioned to the North of Iglo along the river Levoča, a tributary to the Hernad. The Szepesseg region corresponds to the historical county of Szepes which was once bordered on the North by Poland, on the West by Saros County, on the South by Gomor and Abauj-Torna Counties and on the East by Lipot County. In the Middle Ages the population of the area consisted of the forebears of the Slovaks, the descendants of the conquering Hungarians, as well as of Polish and German settlers. The towns of the Szepes region, including Levoča, were founded by German (Saxon) immigrants. Levoča itself probably first emerged during the rule of Geza II (1141-1162). During the Tatar invasion the town was destroyed: the inhabitants fled, but later they returned and built a new town around 1245. Its first known written mention (as Leucha) comes from 1249. St. James’s Church, the Roman Catholic parish church of Levoča, is an outstanding feature of historic importance and a heritage building, which stands in the heart of the city on the main square, next to the Renaissance City Hall. St. James’s Church of Levoča is a basilica with three naves built in the Gothic style. Its internal dimensions are a length of 49.5 m and a width of 22 m. The articulation of the unified space into tree naves serves to remind us of the essential unity of the Holy Trinity. The vaulting is held up by 12 pillars, in line with the number of the apostles. The five original gates represented the five wounds of Jesus Christ. The church itself as a building represents the mother church, serving as an embodiment of the Virgin Mother.