Valéria Kormos

Gyorstalpalón végzett ügyésznő, titkos apáca, vezérigazgató, szövőnő, SOS-anya, kozmetikus, divattörténész, rekord példányszámú hetilap főszerkesztője - utak, életek, a szépségtől a taszítóig, akikkel pályám 1970 és 1989 között összehozott. Majdnem két évtized a Nők Lapjánál. Itt ismerhettem meg a gazdasági érdekek szerint változtatott női szerepeket, amelyek forgatókönyvei mindig felülről érkeztek, ezért illett volna boldognak és hálásnak lenniük, lennünk. Nem értettem magam. Ha ez így lenne, miért jövök ki egy gyár, egy női munkásszállás kapuján olyan furcsa, szomorú hangulatban? Amikor már egy szabadabb korszakban erről az életérzésről beszélgettem tehetséges asszonyokkal, többször említették, hogy "akkoriban szürkének kellett lenni".

Bizakodó, izgalmakkal teli napok valamelyikén 1989 végén, 1990 elején, egy ismeretlen férfi keresett meg. Azt mondta, meg kell írnom a környékükről Oroszországba elhurcolt fiatal nők sorsát. A munka hónapokig fogva tartott. S aztán még tovább. Gyöngybetűkkel írt leveleket kaptam és olyanokat is, amelyekről látszott, hogy feladójuknak nehezére esik a betűvetés. Lágerbéli barátnők, családtagok keresték egymást rajtam keresztül és az immár rendelkezésükre álló nyilvánosság által. A levél folyam után egy kötet is készült. Még évek múltán is jelentkeztek -Európából, a tengerentúlról - kit hova vetett a sors. 1999 nyarán- 2000 őszén újra elővettem a tőlük kapott leveleket, fényképeket. Feladóik már tíz esztendeje is hatvan év körüliek voltak, fizikumuk magán viselte az oroszországi kényszermunka nyomait, sokan már akkor betegeskedtek közülük... Az eredeti címlista szűkül, a telefonok némák. De aki jelentkezik s tud valamit, segít. Emlékezetlikból, noteszeikból új nevek kerülnek elő. A holtak helyére az élők lépnek. Így adnak kézről kézre, megmaradt erejük szerint. Köszönöm nekik: Kormos Valéria