Endre Kukorelly

"Nem irodalomtörténet. De. Nem szakkönyv, regiszterek keverve, épp most vettem észre, hogy egyes írásoknak még a szopol ige, a György(i) tulajdonnév, a Bassa teremtetem! szintagma és a nagy pofa jelzős szerkezet is meg van engedve. Másnak más. Vicc, vers meg minden. Csaknem összes irodalmi vonatkozású szövegem gyűjteménye, az 1997-es Kedvenxc cirka négyszeresére nőtt változata-folytatása; utánanéz annak, amit eddig így-úgy nézegettem, nyelvet és formát keres ahhoz, amit gondolni-érteni-érezni vélek." Kukorelly Endre nemcsak ír, de olvas. Majdnem mindent, ami érdekli, amibe belebotlik. Régieket és újakat, ezenközben papírra veti, hogyan gondolkodik elődök és kortársak műveiről, írásról, műfordításról, az irodalom oktatásáról, közvetítésének lehetőségeiről. Főként a szabálytalanságok izgatják. Az irodalom szabálytalan és izgalmas terepe, ahol földre szegezett tekintettel nem veszélytelen kóborolni. A szerző új kötetének esszéiből az is kiderül, hogy irodalom közügy, hisz mindannyian olvassuk és/vagy műveljük. Így és/vagy úgy.

"Vajon egy sport-e csak, tényleg, a futball, ezekben az írásokban ilyesmi örömteli kérdéseket teszek föl magamnak. Irodalmi kísérlet, melyben a létezők egyike, a sport használtatik. Nem példázat, nem metafora, "de legenda, de jelkép! / de eredmény, és a mienk!" (Szabó Lőrinc), a sport öncél, magánvaló; magára mutatva, ezzel mutat túl. Hogy hová, ahhoz nézz győzteseket/veszteseket győzelmük/vereségük utáni néhány másodpercben. Komoly - bármennyire félrevezető is ez a szó."

Csütörtök esti bridzspartik előtt mindig lefutott néhány mondatnyi dühös-heves vagy blazírt, fásult, lapos komcsizás meg zsidózás, a lenézés, keserűség, irigység és sajnálat keveréke. Családias szalonzsidózás, végtelen elkeseredettségből. Nem bírták kihagyni. Mert reakciósok. Úgynevezett reakció. A magából enyhén kikelt Lolcsi arca. Erősen festi magát, pirosítót használ, és a hevességtől meg a három pohárka szürkebaráttól még jobban kipirosodik, ez jól áll neki. Szóhasználat, utánozhatatlan zenei hangsúlyok, operai, színpadias, mégis őszinte, belülről jön, legbelülről, akármilyen hamisan hangzik is igazából. Tökéletesen hamis őszinteség. Fájdalmas, visszafogott, szép és elegáns a Loli. Elegáns mozdulatok, büszke nyak, mell, a hangsúlyai izgatók. 'Zsidók' és 'három kőr'. Néz diadalmasan. 'Három pikk!'. Kenyérillat és Szent Család a kommunizmusban.

Az idén 70 esztendős Kukorelly Endrének utoljára épp tíz éve jelent meg verseskötete (Mennyit hibázok, te úristen, Kalligram, 2011): idei könyve, az Istenem, ne romolj sorrendben a kilencedik (ha a Mind, átjavított, újabb, régiek című gyűjteményt nem számoljuk). A kivételesen nagy formakultúrával megírt, végletekig csiszolt, klasszikusnak számító, egyszersmind az avantgárd felé is (vissza)mutató versek leginkább a halált-elmúlást-elromlást-fonnyadást tematizálják, ám a dikció hangütése, bája-üdesége, (ön)iróniája, a játékosság mintegy "kioldja" a téma olykori komorságát. Az olvasás során a befogadó meghökken és elmosolyodik, a bravúros szóelválasztások, rímek a legnehezebb-fajsúlyosabb témát is milyen "könnyeden" prezentálják. Az első három könyve (A valóság édessége Magvető, 1984, Maniere, Magvető, 1986, Én senkivel sem üldögélek, Pannon, 1989) után szabályosan tíz évenként önálló kötettel jelentkező szerzőnek (Azt mondja, aki él, Pécs, Jelenkor, 1991, Kicsit majd kevesebbet járkálok, Pécs, Jelenkor, 2000) minden bizonnyal ez a legerősebb költői munkája.

Kukorelly Endre regénye azt állítja, hogy az ember legboldogabb időszaka a gyermekkor, esetleg az ifjúkor. Amikor minden összeáll, van apu, anyu (jobb esetben persze), van Utas Üdítő, amit valóban gyártottak a zord hatvanas években, vannak csajok, van a foci, meg van a nyár, vagy ami van. Ilyen apróságokról szólnak ugyanis a regény töredékei, hiszen minden egyes bekezdése külön töredékként került egymás mellé. A szöveg nem folyamatos, hanem a figyelem fókuszálódásának egymást követő hullámhegyeit és hullámvölgyeit követi - ahogy történik valami, amin a gondolkodás elidőz, és mire észre tér, már egészen más történt, amin szintén el kell gondolkodni. A cselekmény nem lineáris, és a nézőpont sem egységes. Egyszerre hatja át a szöveget az ifjúkor végtelen komolysága, és az érett emlékezés végtelen iróniája, mely nosztalgiával támasztja meg saját múltjának ingadozó mérlegelését. Kukorellynek jól megy ez a stílus, verseiben, és a Sulineten évekkel ezelőtt ajánlott Szovjetúnió című regényében is ezzel él. Az irónia azonban néha a visszájára is fordul: a Kalasnyikov, ami akkor csak a tájkép viccesen érdekes mozzanata volt, disszonanciát kelt a mai szemlélőben. Kiderül ugyanis, hogy az idilli gyermekkor nem is idilli volt, hanem inkább a sötét hatalmak árnyékában eltöltött álomszerű, rövid és mámoros extázis. Kicsit olyan ez, mint amikor valaki a zuhanó repülőn még elmond egy viccet arról, hogy Putyin és Bush zuhan egy repülőn, és azon muszáj röhögni. A regény enciklopédikus részletességű, és mindeközben megmarad egyetlen hangszínnél, az ironikus nosztalgia hangjánál. Mindeközben láthatólag azok a részletek jelentik a legnehezebb feladatot az író számára, melyekben megkísérli múltként és felnőtt fejjel mérlegelni a múltat. Megpróbálja elmondani, hogy mi az igazság, hogy a részletek mögött milyen mélyebb összefüggések, világhatalmi tényezők, általános emberi kérdések húzódtak meg. Hogy a csajozás, ami akkor a leírt módon zajlott, vajon jelent-e valamit az örökkévalóság számára. Ez kissé túláradó követelés, és láthatólag nehezen találja meg Kukorelly azokat a szavakat, melyek romantikusabb korokban a "hazafiság" vagy a "kétely" terminusaival lennének leírhatók. Bizonytalan, nem eldöntött a kérdés, hogy helyes-e ilyen "nagy" szavakat használni egyáltalán. Gyanúsak ezek a gondolatok, és a regény mintegy kiemeli, kirajzolja azt a folytonos gyanút, mely az emlékek újraértékelése során zajlik le az íróban, az emlékezőben. Sohasem lehetünk bizonyosak abban, hogy bármi értelme van tizenéves gyerekeknek zászlócskákat tűzniük az 1848-49-es Forradalom és Szabadságharc hőseinek sírjára. Ez az önpusztító, bizonytalankodó magába fordulás különösen jellemző Kukorelly szövegeire, és sajátossá teszi őket. És teszi egyben, ha nem tévedek, sajátosan magyar irodalommá is - és éppenséggel ez Kukorelly egyik legnagyobb ambíciója. Az eszmék malomkövei közt őrlődő önértékelés. Persze az is lehet, hogy az író hazudik, és nem is a saját gyermekkorát írja le, vagy legalábbis nem pontosan. Ez azonban semmit sem számít akkor, amikor arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit is mond ez a regény

Amikor felvetődött az ötlet, hogy létrejön a Kukorelly Endre legszebb versei című kötet, bizonyos mértékig maga a szerző szabta meg e létrejövés feltételeit azzal, hogy egy készen álló nagyobb, 284 opuszból álló válogatást bocsátott a rendelkezésemre azzal az instrukcióval, miszerint nincs értelme egy meghaladottnak érzett és már átírt korpusz újrapublikálásának. Vagyis egy már újraírt versekből álló, Kukorelly Endre által válogatott virtuális kötetből volt lehetőségem válogatni. És miközben egy alakulófélben lévő válogatott kötet instrukcióit követtem, az is lehetséges ismerve a szerző folytonos, megszakíthatatlan szöveggondozó, -átíró tevékenységének mértékét , hogy olyan kötet-ből készült ez a válogatás, amely sohasem fog megjelenni, legalábbis olyan formában nem, amilyenben azt nekem alkalmam volt látni, az újraírások egy lehetséges pillanatában. Ez megkönnyítette és egyúttal megnehezítette vállalkozásomat: megnehezítette, hiszen nem válogathattam az egész, már megjelent Kukorelly-korpusz egészéből, másrészt megkönnyítette, mert így a szerzői instrukciókat követve tulajdonképpen el is háríthatom a felelősségemet a kötetbe rendezett szövegek kanonikus helyét illetően: hiszen azok már eleve egy szerzői értékrend közepében, kiemelt helyein foglalnak helyet, olyan nagy tévedésnek ezek szerint nem eshet áldozatául a válogató. (Németh Zoltán)

Száz évvel ezelőtt jelent meg Jaroslav Hašek korszakos és kultikus regénye, a Švejk. A HÉVÍZ folyóirat ezúttal arra kért fel tíz magyar írót, hogy meséljék tovább a derék katona történetét. Milyen kalandok érték az eltelt évtizedek folyamán az örök Švejket? Feltűnik önjelölt festőként, kriminálpszichológusként, kutyacsempészként, szilveszteri buliban Szegeden, a moszkvai Vörös téren, a Moszkva téri mozgólépcsőn, Horthy Miklós, Micimackó, az Illés zenekar és Slobodan Miloševic´közvetlen közelében. Hátországban és frontvonalban, határokon túl és a határsávban. A tíz epizódból végül egy sajátos 20-21. századi ká-európai freskó áll össze, amely akár a prágai Kehely kocsma mennyezetéről is visszanézhetne az Olvasóra. Švejk idegenvezet és mennybe menetel, keresztül-kasul az évszázadon.

Meddig él velünk a kommunista diktatúra? És mit kezdjünk vele, ha már nem tudjuk elfelejteni? Így fogalmazhatók meg röviden Kukorelly Endre Rom címû könyvének alapkérdései. Pontosabb volna egyes szám elsõ személyben kérdezni, hiszen a könyv mindvégig így és innen beszél a közös történetünkrõl: már ezzel elhárítva a hamis közösségiség mítoszait és nyomasztó beszédmódjait. Ironikusan, önironikusan rákérdezni arra, amirõl ma a térség legszívesebben elfelejtkezne, illetve kínzóan ostoba önigazoló történeteket gyárt. Kukorelly kikezdi ezt a fárasztó, önigazoló retorikát, ám a könyv beszélõje nem vonja ki önmagát ebbõl a múltból, azaz nem áltatja az olvasót, hogy õ kívülálló lenne, aki már és akkor is átlátott a szitán. Nem, csak éppen megõrizte ízlését és humorát, ami talán elég ahhoz, hogy hitelesen beszélhessen az ízléstelenség és kedélytelenség világáról.

Kukorelly Endre regénye azt állítja, hogy az ember legboldogabb idõszaka a gyermekkor, esetleg az ifjúkor. Amikor minden összeáll, van apu, anyu (jobb esetben persze), van Utas Üdítõ, amit valóban gyártottak a zord hatvanas években, vannak csajok, van a foci, meg van a nyár, vagy ami van. Ilyen apróságokról szólnak ugyanis a regény töredékei, hiszen minden egyes bekezdése külön töredékként került egymás mellé. A szöveg nem folyamatos, hanem a figyelem fókuszálódásának egymást követõ hullámhegyeit és hullámvölgyeit követi - ahogy történik valami, amin a gondolkodás elidõz, és mire észre tér, már egészen más történt, amin szintén el kell gondolkodni. A cselekmény nem lineáris, és a nézõpont sem egységes. Egyszerre hatja át a szöveget az ifjúkor végtelen komolysága, és az érett emlékezés végtelen iróniája, mely nosztalgiával támasztja meg saját múltjának ingadozó mérlegelését.