Miklós Magyar

Az akasztófa árnyékában hiánypótló kötet. Villon verseinek Magyarországon ugyanis számtalan kiadása van, önálló monográfia azonban mindeddig nem jelent meg a költőről. A mű a legújabb kutatási eredményekre: levéltárakból előkerült okiratokra, bírósági végzésekre, kegyelmi levelekre támaszkodva göngyölíti fel Villon élettörténetét és elemzi verseit. A legfrissebb szakirodalom alapján rekonstruál. A középkor történelmi, társadalmi környezetébe helyezve igyekszik teljes képet adni élet és mű lehetséges kapcsolódásairól. Kételyeket is megfogalmaz, hiszen annyi ebben a dokumentumhalmazban az ismeretlen elem, hogy Villon életének még a kronológiáját is nehéz megnyugtatóan összeállítani. A kutatók számára jól használható, az irodalomkedvelők érdeklődésére is számot tartó kismonográfia korabeli illusztrációkkal idézi meg az első "elátkozott költő" világát, életterét és költészetét.

Posztmodern írónak tekinthetjük Esterházyt? Magyar Miklós kötete erre a máig vitatott kérdésre keres lehetséges válaszokat. Következésképpen nem lehet és nem is kíván a téma minden kétségen felüli lezárása lenni. Sokkal inkább - összhangban azzal, ahogyan Esterházy maga is elhatárolódik alkotóművészetet merev kategorizálásától - olyan értelmezési módozatokat kínál, amelyeken keresztül az írói munkásság annak árnyaltságában, rétegzettségében tárulhat elénk. Az egyes fejezetek az intertextualitás, a humor, a sajátos olvasási lehetőségek, a nyelv egyszerre mesteri és játékos birtokba vételének kérdéseit tematizálják, miközben külön-külön és együttesen is közelebb vihetnek bennünket ahhoz, ki is az az Én. Én. Én. Én. Esterházy. "Pinta szerepként mondta: - Ezek a nők! Örömükben el-eltörik a mécses. Hát igen: napfény, patak, a sok kedves háziállat. Nagy a kísértés. - A természet öle - dörmögtem. - Öl - mondta fölösen valamelyikőnk. Fancsikó vészjóslóan forgatta el egymásion két kis virágkezét. - Megkértek, hogy holnap reggel 8-ig lennénk ha szívesek elhordani az irhánkat. - Hát hordjuk el - vonta meg a vállát Pinta, és alamuszin meglökte az asztalt. (Mit remélt?)"

Guillaume Apollinaire, a szürrealizmus „feltalálója”, a kalligramma névadója kiszámíthatatlan zseni volt. Életútját, költészetét, baráti társaságát és szerelmeit mutatja be a monográfia a legújabb kutatások eredményei, a költő utóbbi években megjelent levelezése, fiatalkori naplója alapján. Noha Franciaországban Apollinaire külföldinek számított, az első világháború kitörésekor befogadó országa iránti szeretete az önkéntesek soraiba vezette. Koponyasérüléséig a fronton is naponta írta verseit és szerelmesleveleit. A huszadik század elejének összes merész újítása jelen van verseiben a kubizmustól a szürrealizmusig. A kor szinte valamennyi költője és festője baráti köréhez tartozott: az általa felfedezett Henri Rousseau, Blaise Cendrars, akinek hatására szüntette meg verseiben a központozást, André Breton, „a szürrealizmus pápája”, Marc Chagall, aki szelíd Zeusznak nevezte Apollinaire-t és a legjobb barát, Pablo Picasso, akivel a Mona Lisa ellopásának gyanújába keveredett, és aki halálos ágyán is költőbarátját emlegette. A barátok mellett szerelmei hagyták a legmélyebb nyomokat Apollinaire életében és költészetében. Az angol nevelőnő, Annie Playden, akibe reménytelenül volt szerelmes, a múzsa és szerető, Marie Laurencin, a szeszélyes és szenvedélyes Louise de Coligny-Châtillon, a háború alatt megismert és elhagyott Madeleine Pages, és akit feleségül vett, Jacqueline Kolb. Marie Laurencinnel történt szakítása után született meg a világirodalom egyik legismertebb verse, A Mirabeau-híd.

Posztmodern írónak tekinthetjük Esterházyt? Magyar Miklós kötete erre a máig vitatott kérdésre keres lehetséges válaszokat. Következésképpen nem lehet és nem is kíván a téma minden kétségen felüli lezárása lenni. Sokkal inkább – összhangban azzal, ahogyan Esterházy maga is elhatárolódik alkotóművészete merev kategorizálásától – olyan értelmezési módozatokat kínál, amelyek révén az írói munkásság annak árnyaltságában, rétegzettségében tárulhat elénk. Az egyes fejezetek az intertextualitás, a humor, a sajátos olvasási lehetőségek, a nyelv egyszerre mesteri és játékos birtokba vételének kérdéseit tematizálják, miközben külön-külön és együttesen is közelebb vihetnek bennünket ahhoz, ki is az az Én. Én. Én. Én. Esterházy Péter.

A ?tizenkilenc tanulmányt magában foglaló kötet a Nobel-­díjas Albert Camus életét és életművét mutatja be. Az első ember című posztumusz, önéletrajzi ihletésű regényéből megismerjük a kivételes képességekkel rendelkező, ám mély nyomorban élő, apa nélkül, írástudatlan anya és zsarnok nagymama mellett felcseperedő gyermek iskolás éveit. Tanítója és jótevője, Louis Germain nyitotta meg előtte a továbbtanulás lehetőségének útját. Sor kerül az író magánéletének ismert és kevéssé ismert részleteire, számos hazai és külföldi útjának irodalmi vonatkozásaira, bonyolult és viharos szerelmi életére, szoros kötődésére a festészethez. A tanulmányok sokoldalú megközelítéssel elemzik ­Camus első, megtagadott művét, a Boldog halált, valamint világhírű regényeit, Az idegent, A pestist és A bukást, rávilágítva a ­camus-i életmű eszmei, etikai és esztétikai kérdéseire. Nem maradhatott ki a kötetből barátjával és munkatársával, Jean-Paul Sartre-ral való ellentmondásos kapcsolata és barátságuk megszakítása sem. Szívünkhöz különösen közel áll az a Camus, aki az 1956-os forradalom mellett egyedülálló módon kiállt, és aki megrendítő hitvallást tett A magyarok vére című írásában: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, még közvetve sem igazoljuk a gyilkosokat. Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában.”

Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir író-filozófusok, a huszadik század Franciaországának legjelentősebb, ugyanakkor legmegosztóbb gondolkodói, a második világháború után mítosszá váltak. Nincs egyetlen író sem, akiről olyan szélsőséges vélemények láttak volna napvilágot, mint az ikonikus párról. Egyesek a háború alatti ellenállókat látták bennük, míg mások a megszállókkal kollaboráló értelmiségieket. A könyvben elemzésre kerülnek Sartre munkásságának legfontosabb állomásai: a világhírnevet hozó első regénye, Az undor; a kristálytiszta stílusban megírt, önironikus önéletrajzi írása, A szavak, amely hozzájárult Sartre elnyert, de elvi okokból át nem vett Nobel-díjához; nagy hatású filozófiai műve, A lét és a semmi; a szabadság útjait kereső drámái. A feminizmus anyjaként emlegetett ­Simone de Beauvoirtól górcső alá kerülnek regényei: A vendég nő, a Goncourt-díjas Mandarinok és „a feminizmus Bibliája”, A másik nem. A könyv megkísérel egy elfogulatlan képet adni Sartre és Beauvoir életéről és munkásságáról. A huszadik század Franciaországában betöltött szerepük és irodalmi műveik révén egyben hű korrajzot is kapunk. A mérleg egyik serpenyőjébe kerül mindaz a vitathatatlan hozadék, amit műveik a filozófia és az irodalom számára jelentenek, míg a másikban a két író-filozófus politikai tévedései, magánéleti botlásai sorakoznak, melyek árnyékot vetnek munkásságukra. Egyfajta Ariadné fonállal a kezében az olvasó el tud igazodni a pro és kontrák labirintusában, megismerheti Sartre és Beauvoir hatalmas életművének „színét és fonákját”.

Guillaume Apollinaire, a szürrealizmus „feltalálója”, a kalligramma névadója kiszámíthatatlan zseni volt. Életútját, költészetét, baráti társaságát és szerelmeit mutatja be a monográfia a legújabb kutatások eredményei, a költő utóbbi években megjelent levelezése, fiatalkori naplója alapján. Noha Franciaországban Apollinaire külföldinek számított, az első világháború kitörésekor befogadó országa iránti szeretete az önkéntesek soraiba vezette. Koponyasérüléséig a fronton is naponta írta verseit és szerelmesleveleit. A huszadik század elejének összes merész újítása jelen van verseiben a kubizmustól a szürrealizmusig. A kor szinte valamennyi költője és festője baráti köréhez tartozott: az általa felfedezett Henri Rousseau, Blaise Cendrars, akinek hatására szüntette meg verseiben a központozást, André Breton, „a szürrealizmus pápája”, Marc Chagall, aki szelíd Zeusznak nevezte Apollinaire-t és a legjobb barát, Pablo Picasso, akivel a Mona Lisa ellopásának gyanújába keveredett, és aki halálos ágyán is költőbarátját emlegette. A barátok mellett szerelmei hagyták a legmélyebb nyomokat Apollinaire életében és költészetében. Az angol nevelőnő, Annie Playden, akibe reménytelenül volt szerelmes, a múzsa és szerető, Marie Laurencin, a szeszélyes és szenvedélyes Louise de Coligny-Châtillon, a háború alatt megismert és elhagyott Madeleine Pages, és akit feleségül vett, Jacqueline Kolb. Marie Laurencinnel történt szakítása után született meg a világirodalom egyik legismertebb verse, A Mirabeau-híd.

Marcel Proust monumentális műve, Az eltűnt idő nyomában az író életének regénye. Proust semmit sem talált ki, ugyanakkor mindent átalakított: gyermekkor, képzőművészeti és zenei élmények, utazások, amelyek egyfajta anyaggyűjtésként szolgáltak könyvéhez. Szereplőinek nagy része az általa látogatott irodalmi szalonok Párizs-szerte ismert tulajdonosai, művelt grófnők, gazdag mecénások, akiknek egy-egy vonását fedezhetjük fel Guermantes hercegné és a gazdag polgári szalontulajdonos, Madame Verdurin személyében. Charles Swann, a tehetős, művészetszerető dandy, Odette de Crécy, Swann félvilági szerelme, az arisztokrata Charlus báró, Bergotte, az írói mintakép, akit Proust elsősorban Madame Arman de Caillavet szalonjának rendszeres látogatójáról, a későbbi Nobel-díjas Anatole France-ról mintázott meg, valamennyien a szalonok törzsvendégei voltak. Míg a narrátor Marcel az eltűnt időt kutatja, a könyv szerzője Marcel Proust nyomába ered. Bemutatja Proust életének olykor humoros, máskor tragikus fordulatait, súlyos asztmával terhelt gyerekkorától a nagyvilági mondén életmódján át egészen addig, míg parafával bélelt szobájának magányában, gyógy- és kábítószerek mértéktelen fogyasztása mellett csak az írásnak szentelte életét. Az egyes fejezetek végigvezetik az olvasót Proust Párizsán, feltárul botrányos Goncourt-díjának története, az eltűnt idő felidézésének módszere, Henri Bergson hatása a prousti regényre, a szerelem, a féltékenység és a szenvedés lélektani ábrázolása, a zene és a festészet szerepe a huszadik század egyik legjelentősebb regényében.