Kata Tisza

Tisza Kata pszichoprózái (és versei) különös, kagylószerű szövegek. Egyszerre mélyen személyesek, ugyanakkor merítenek a kollektív tudattalanból: mindenki a saját sorsára ismerhet bennük. Olyan vékony mezsgyén járunk, a talajvesztés két iránya, a zuhanás és a repülés közt, hogy nem marad másunk, mint az életösztön egyensúlya. Az Akik nem sírnak rendesen egy érintetlen, sima vízfelszín áttetszőségével mutatja meg az emberi kapcsolatok mögött húzódó fullasztó valóságokat. És az elmúlást. És a halálfélelmet. És a gyászt. Legnemesebb érzelmeink álarca mögül ördögök közönyös arca bámul. Hiába fordítunk hátat, a szembesülés elkerülhetetlen. Egyszerre szívszorító és gyógyító könyv.

Tisza Kata legfrissebb könyvében ismét újat ad: pszichológiai doktori kutatásait, coaching praxisát és saját élete élményeit gyúrja össze. Az eredmény egy rendhagyó terápiás verseskötet, ami műfajt teremt és hiányt pótol. Az emberi életút egyik legkritikusabb csomópontját járja körül: a válást. Alig van ember manapság, akit ne érintene a kérdés, ami ugyanakkor még mindig számos társadalmi tabu árnyékában áll. A szerző bátorsággal, nyitottsággal és érzékeny szakértelemmel nyúl hozzá, a cél pedig az, hogy a szembenézéssel feldolgozhassuk a traumát, elgyászolhassuk, és végül épülhessünk belőle.

Érzelmi manipuláció, függőségben tartás, kontrollgyakorlás, megalázás, anyagi vagy szexuális zsarolás... A lelki és verbális erőszak olyan, bántalmazó kapcsolatokban megjelenő formái, amelyből tipikusan nem tudsz kiszállni. Mégis, abban az országban, ahol sokan még mindig hisznek a pofonok jótékony hatásában, az erőszak e finomabbnak gondolt megnyilvánulásaira már fel sem kapjuk a fejünket. Hogyan lehet akkor kimenekülni egy bántalmazó párkapcsolatból? Tisza Kata könyve saját coachingpraxisának, pszichológiai életútkutatásainak és önnön életének fájó, mégis felemelő tapasztalatait felhasználva kifejezetten a bántalmazó kapcsolatban élőkhöz szól, nekik mutat kiutat, az áldozatokat vezeti végig a felismeréstől a kimenekülésen-megmenekülésen át a gyógyulásig tartó hosszú úton.

Meghaladható-e vajon a sérült kötődésmintázat, amely összetéveszti a szeretetet a bántalmazással, és oly sok fájdalmat okoz, hogy belekékülünk, és ha meghaladható, akkor hogyan? A lélektan egyik örökérvényű kérdésére kutatja a kötet a választ. A szerző a tőle megszokott egyedi módon ötvözi a műfajokat, megalkotva így a feldolgozásregény terápiás irodalmát, amelyet elolvasva egy teljes gyógyulási folyamatot kísérhetünk végig egy abuzív viszonyból: kívülről, a szöveg mentén, és belülről, a saját életünkre reflektálva. Komplex és mélyreható megközelítés ugyanannak a párkapcsolatnak a nő, a férfi, és a terapeuta szemszögéből való egyidejű láttatása és ütköztetése. A regény magával ragadó ereje élővé teszi a történetet, a történetet kísérő értelmező keretrendszer pedig támpontokat ad a feldolgozásban, amely nehéz, ám katartikus út végén megszülethet a szabad ember új, valós és élhető szeretetképe és identitása.

Egy öregedő kutatónő, miután elveszíti a szerelmét, magára marad fájó magányával, és a tudomány erejéhez nyúl, hogy értelmet találjon egyedüllétében és élete hátralévő éveiben. A szerző saját pszichológiai doktori életútkutatásai tanulságain vezeti végig olvasóját, miután vázolja az öregedéskutatás elméleti hátterét és az életkor-alapú előítélet (ageizmus) hatásmechanizmusait. Végül pedig a segítő szakember perspektívájából egészen gyakorlati útmutatásokkal is szolgál életünk második felének dilemmáihoz, míg önmagát és olvasóját is eljuttatja egy reflektív és önreflektív folyamaton keresztül a belső szabadság nyújtotta megbékéléshez. E belső utazás során egy egyenrangú szeretetkapcsolatról is képet nyerünk, amely által, még ha elveszítjük is, emelkedünk. >Az egyetemen doktori témavezetője voltam Tisza Katának. Lektoráltam korábbi könyveit, így ismertem meg romboló párkapcsolatának és megküzdésének, felépülésének történetét. Íróként nem akart doktori témájával, az öregedéskutatással foglalkozni, úgy érezte, az élete küzdelmeinek bemutatása sürgetőbb feladat. De Kata most visszafordult kutatásaihoz - példázva az idő cirkularitását -, amiket ugyanúgy személyes történetekké alakított, ahogy más tapasztalatait is. Így formálta meg könyve hősnőjét, aki egyszerre dolgozik szerelme elvesztése fölötti gyászán, öregedésén és kutató munkája összegzésén, lezárásán. A gyász és az öregedés látszólag hasonló: mindkettő a veszteségekről szól. Ámde Kata könyvében a megküzdésen és a szabadság akarásán át mindkettő új jelentést kap. A hősnő megtanulja, hogy gyásza, öregedése, kutatómunkája, mind arról szól, hogyan juthatunk el a túléléshez, a szabadsághoz és a megbékéléshez. Társadalomkutatóként is erre van szükségünk, hogy megszabadulhassunk a hamis társadalmi elvárásoktól, sztereotípiáktól, és az autentikus lét megtalálásának útját mutathassunk meg olvasóinknak. dr. Rácz József

Tisza Kata könyvének központi motívumát képezik a kötődési sémák, az örökölt és bennünk rejlő, sokszor láthatatlan, sérült, rosszul működő kapcsolati programok, amelyek véget nem érően ismétlik önmagukat újabb és újabb látszólag eltérő, de mégiscsak nagyon hasonlóan fájdalmas kontextusokban. Arra tehetünk kísérletet az irodalomterápiás szövegek segítségével, hogy tetten érjük őket, rájuk lássunk, és kimozgassuk automatikus medrükből, úgy a tudatossággal, mint az érzelmi munka erejével. Minden vázolt helyzet egy alternatíva lehet arra, hogy kezünkbe vegyük az önmagunk feletti irányítást, legyen szó akár a párkapcsolatunkban betöltött szerepünkről, akár szülői pozíciónkról, vagy egyéb társas szituációról, nőként, férfiként egyaránt. A kötet azonban nem fél megmutatni azon helyzeteket sem, amikor nem segít a terápia. Vagy nem úgy segít, ahogy az szabályos lenne. Mert mégis mi számít szabályosnak terápiás hatás kérdésében? Sőt vannak helyzetek, amikor éppen a terapeuta szorul segítségre, és szembesül szakmája korlátaival. A szerző kitágítja a terápiás hatás terét a rendelőből a mindennapokra, hétköznapi tereinkre és kapcsolatainkra, egy-egy gyógyító találkozásra valakivel, netán éppen önmagunkkal. Ahogyan már megszokhattuk, újszerű és eredeti módon, irodalom és segítő szakma határán, az abszurd humor eszközeivel, ugyanakkor a megértés komplexitásával, a továbbgondolás, érzelmi felszabadulás és gyógyulás számos egyéni lehetőségével. A váltakozó perspektívákat mozgató rövid történetek tematikai egységet alkotva teret nyitnak a változásnak: az önmagunkhoz és a világhoz való igazabb kapcsolódásnak.

Tisza Kata ebben a rendhagyó kötetében egyszerre a szakember és az érintett szempontjából szedi darabjaira a kodependencia, vagyis a társ- és kapcsolati függőségek sokszor igen kaotikus és összetett fogalomrendszerét, motívumait, hogy a végén, szokás szerint, egy tiszta érzelmi térképet és hozzá szabadulólevelet is kaphassunk. Ezúttal a főhős férfi, Szakáll Péter, egy kapcsolatfüggőségekkel foglalkozó, maga is felépülő függő terapeuta, akinek egy teljes munkahetét s az ő igen sokféle, fiktív, mégis hasonló és életszerű eseteit mutatja be a regénytörténet. Minden helyzetben a szer maga az ember, miközben mindezt szakmai értelmező keretbe helyezi a szerző és hozza a megértést az olvasóhoz közel.