"Két éve a magar nép életének ledokumentálására utaztam el Nepálba. Mikor már csak néhány nap volt hátra a kutatásra szánt időmből, jöttem rá arra, hogy a magarok mellett a gurungok is a rokonaink. E két nép életéről, szokásairól született meg ez elő

ző könyvem.

Mikor vége lett a kutatóutamnak, már tudtam, - és ezért tértem vissza az ő életüket is ledokumentálni - hogy még él 4-5 nép Nepálban, akik szintén ugyanarról a vidékről érkeztek jelenlegi lakhelyükre, ahonnan a magarok, illetve ahol nekü

nk, magyaroknak is az őshazánk volt. Tudtam, hogy hasonló a névalkotásuk, rettenthetetlen harcosok, fegyverük az íj, lovas népek, főzik és isszák a pálinkát, földbe temetkeznek, sámánjaik vannak és nekik is mongoloid típusú arcuk van, mint a magarokn

ak. A székely házakhoz hasonlóan a házak tetejét díszítő egyenlőszárú keresztek és "Bábel tornya" legenda lepcha változatának megismerése már csak "hab volt a tortán".

A legenda szerint, mikor a lepchák leereszkedtek a Kancsendzonga völgyébe, a Dara

mdin síkságra, elhatározták, hogy építenek egy tornyot olyan magasra, hogy horgot akasztanak az égbe és lehúzzák azt a földre. Az építők már nagyon közel voltak az éghez. Szóltak a lenn állóknak, hogy kell egy villás bot, amivel lehúzzák az eget. Az emberek a villásbot helyett azonban azt hallották, hogy rombolják le a tornyot. Visszakérdeztek, mert nem akarták elhinni, amit hallottak, de a megismételt kérést újból rosszul értették, s így a tornyot lerombolták. A torony közelében lévő emberek közül sokan meghaltak. Akik túlélték a tragédiát, többé már nem beszéltek egy nyelven egymással. Szétszóródtak a Világ miden irányába és különböző nyelveket kezdtek el beszélni.

Lehetséges, hogy az őshazából rajtunk keresztül kerülhetett a legenda Meozopotámiába és onnan az Ószövetségbe?" (a Szerző)