A béka kertje

---

Ötvenévesen tudtam meg, mi van a beregszászi Őrhegyen túl. Amikor nyolcévesen eljöttem a városból, úgy hoztam magammal a behavazott hegy látványának emlékét, hogy bármit mögéje képzelhettem. Mert nem jártam ott soha.Sokszor elgondoltam, miféle regés tájak és égcsapó bércek húzódhatnak ott. Kedvemre benépesítettem a környéket fényes városokkal és vadonságokkal. Odaképzelhettem bármiféle vidéket, sikátoros hegyi falukat vagy kisvárosokat például, melyekről gyakran álmodtam. Olykor az volt az érzésem, jártam már ezekben a kacskaringós ösvények szabdalta, meredek hegyormok övezte településeken. Még az a furcsa sejtés is belém itta magát, hogy ezeket az álomképeket örököltem. Miért is ne? Ha örökölhettem őseimtől a szemem és hajam színét, a temperamentumomat és az eszem járását, a gondolkodásmódomat meg a nevetésemet, miért ne örökölhetném a szaruhártyájukon megjelenő képeket is? Ha ezt a kérdést néha megemlítettem valakinek, vagy szótlan-báván néztek rám, mint a futóbolondra, vagy feltűnően vehemensen lehurrogtak...Valójában a beregszászi őrhegyen túl - ahogy ezt ötven-évesen először megpillantottam - a Tiszáig nyúló cserjés, homokbuckás mező terül el. Néhány nyomorúságos faluval, kiszáradt patakmederrel. A szélben portölcsér táncol, ördögszekér robog. Az utakat pedig vastagon elborítja a sár.
menej