Tündértemető

---

"No, hát a sebek ellen végképp felesleges volt hadakozni. Azok lettek. Ugyan apám is részt vett a küzdelemben, és jelentős hadvezéri képességekről tett tanúbizonyságot, kijelentvén, hogy jó alaposan meg is fog verni, ha összetöröm magam és elég meggyőzően jelentette ezt ki, azon a neveléshez használt, kissé mélyített, szigorú hangján, miközben jobb kezének mutatóujját síkban mozgatta északkeletről déli-délnyugati irányba. De mit ér a harc és akárhány mutatóujj síkban mozgatása, ha madárfüttyös, langy tavasz jő, és Érdliget-szerte beérik a ropogós cseresznye?
Először leettük a honi fát, nagynénémék kertjében. A honi fa hátul nőtt, a sufni mellett -ó, a sufni, mit tudtok ti arról!- és a legfinomabb, legpirosabb szemek direkte a sufni kátránypapírral borította teteje fölé nyúló ágon nőttek, és az az ág vékony volt, fenemód. A létra persze ott állt, jó masszív, kétágú létra, de létrázzon, aki buksi medve. Fiatal, erős, nyúlánk és napbarnított szervezet bő klott gatyában fürgén felmászik a fára, óvatosan, de azért határozottan megközelíti a szóban forgó vékony ágat, lassan, centiméterenként egyre kijjebb araszol az ígéretes, rigó csípte - tehát mézédes szemek felé. S már oly közel a siker, már majdnem piszkos kis markomba szorítom a veres bogyót, már diadalmasan mosolygok a fizikai törvényszerűségek pökhendi semmibevételén, amikor talajt fogok a sufni tetején, meztelen combomba pillanatok alatt millió kátránypapírszemcse ég, annyira fáj, hogy nem áll módomban üvölteni, és akkor nagyobbik unokatestvérem, Palkó, befejezvén egy elegáns, parabola ívű röptét, rendezetlen arccal landol a hátamon."

menej