MCC

„Közel vagyunk egymáshoz, és közel vagyunk magunkhoz, ha elolvassuk Kovács Ákos novelláskötetét. A történetekkel új és új világokba utazhatunk, hátrahagyva mindent: ott vagyunk az író mellett a tengerparton, sétálunk az ihletet keresve, ott vagyunk a szűk nappaliban a televíziót nézve, az idős apa fotelje mögött, a klórszagú uszodában a kamasz fiúk közt, ott vagyunk az időskori élményeknél, a gondoskodásnál, és ott vagyunk a haldokló anyánál. Kapunk felemelő és mélybe rántó pillanatokat, akár a valós életben. De mégis leginkább önmagunkkal találkozunk a novellák olvasásakor: a történetek finoman vezetnek minket saját kérdéseink felé: kik vagyunk, honnan jövünk, látjuk-e az életünk apró és fontos mozzanatait, vagy sem. Meghalljuk a szüleinket? Osztozunk a sorson, tudunk adni, tudunk kapni? Azt cipeljük legtovább, amitől szabadulni szeretnénk? Figyelünk-e. Szeretünk-e. Engedünk-e. Felnőttünk-e. Csupa olyan kérdést vet fel a könyv, amit nem lehet megúszni. Mindezt érzékenységgel, mindent átható figyelemmel. Kapunk, és van veszteségünk is. És mi marad a végén? Egy kulcs az életünkhöz, egy dilemma, egy Tolsztoj-kötet, egy vallomás, egy mindent megváltoztató élő közvetítés, vagy a pont, amikor megtanulunk gondoskodni. Szerelmek, anyák, apák és fiúk, és a történelem. Az életünk – közelről.” – Juhász Anna irodalmár

Az európai civilizáció hanyatlásáról Oswald Spengler könyve óta vitatkozik az értelmiség. Napjainkra ez a téma már túl is nőtt az elit diskurzusainak keretein, és alapvető identitáspolitikai kérdéssé vált. David Engels, a fiatal konzervatív író, történész, filozófus a szemünk láttára meghasonló európai identitás szemlélőjeként vázolja fel az európai civilizáció realista-pesszimista forgatókönyvét. Eredetileg saját szorongásainak leküzdése céljából lejegyzett, de végül a széles nyilvánosság elé tárt könyvében arra tesz kísérletet, hogy meghatározza a konzervatívok feladatait: a jobboldali gondolkodású emberek ragaszkodjanak az európai szabadság hagyományaihoz, az antik örökséghez, őrizzék az idejétmúltnak tűnő tevékenységeket, olvassanak, beszélgessenek, alakítsanak közösségeket, maradjanak erényesek és hűségesek, legyenek jó szakemberek, megbízható munkatársak, tartsanak ki a párjuk mellett, neveljék fel szeretetben és hitben gyermekeiket - és mindenekelőtt ne pusztán értékként kezeljék a keresztény hagyományokat, de éljenek is a hitben. Az európai civilizáció értékeinek megőrzése így személyes feladattá válik, és mindannyiunk egyéni felelőssége, hogy ehhez miképpen járul hozzá.

Nagyanyáink úgy tartották, hogy egy nő két dologért hajlandó bármit megtenni: azért, hogy legyen gyermeke, és azért, hogy ne. Az elmúlt fél év században a tudomány számos megoldást fejlesztett mindkét "problémára", amelyeket felmenőinknek nem biztosított a természet. De amikor azt gondoljuk, hogy a tudomány "fejlődése" csak előre visz, és a biológiaiakkal együtt megoldja a társadalmi problémákat is, akkor nem veszünk tudomást arról, hogy az iparivá váló megoldások újabb és újabb, gyakran még nagyobb problémákat idéznek elő, kiváltképp, ha a morális, etikai vagy akár a biológiai szempontok háttérbe szorulnak. A Szemünk fényei egy olyan aspektust emel ki, amely eddig szinte egyáltalán nem kapott figyelmet: a gyermekek érintettségét "a felnőttek ügyeiben". Globális szintű szemléletváltásra van szükség, amely lehetővé teszi, hogy a felnőttek önző, énközpontú megközelítése helyett a gyermekek szempontjai érvényesüljenek, legyen szó a válás miatt felbomló családokról, az azonos nemű párok gyermekvállalásáról, a mesterséges megtermékenyítés különféle formáiról vagy a béranyaság és az örökbefogadás egyre inkább iparszerűvé váló mechanizmusairól. A szerzők szerint a házasság intézménye képes a leginkább arra, hogy megvédje a gyermekeket az anya vagy apa nélküli gyermekkortól és az életre szóló sérülésektől. A felnőtt társadalom tagjainak magánemberként és döntéshozóként is felelősségük, hogy a felnövekvő generációk részesüljenek abban a védelemben és biztonságban, amelyet kizárólag a teljes család képes nyújtani számukra.

A feminizmus a legkitartóbb és leghatékonyabb valamennyi politikai "izmus" közül, legalábbis, ami az indulatok gerjesztését illeti. Bő hetven éve töretlenül képes egymásnak feszülő szekértáborokat létrehozni, holott azok a célok, amelyekért a mozgalom elindult, már évtizedekkel ezelőtt teljesültek. De az aktivisták szűnni nem akaró dühe nem engedi, hogy kihunyjon a parázs, ezért újabb és újabb területeken vélik felfedezni a nők elnyomását. Az újfeminizmus követelései azonban kibékíthetetlen ellentmondásokat rejtenek, így fordulhat elő, hogy egyszerre küzdenek a prostitúció ellen, ugyanakkor a béranyaság legalizálásáért, holott mindkét jelenség a női test áruba bocsátásáról szól. Hasonló a helyzet a test emancipációjáért vívott kérlelhetetlen harc és a hidzsáb viselésének támogatása esetében, vagy a test feletti szabad rendelkezés jogának felmagasztalása és az abortusz által előidézett szenvedés teljes eltagadása kérdésében. Az már csak hab a tortán, hogy a magukat baloldali elkötelezettségűnek valló feministák azok, akik a legádázabban igyekeznek beszuszakolni a nőket a neoliberális munkaerőpiac kíméletlen darálójába. A Viszlát, mademoiselle! emelkedett, ugyanakkor szenvedélyes stílusban és kíméletlen logikával tárja fel ezeket az ellentmondásokat, és leplezi le a kortárs feminizmus nyomorát, sőt tragédiáját. Hiszen a feminizmus nagyasszonyainak ideológiai elvakultsága már olyan fokú, hogy a nők szabadságát fenyegető legkonkrétabb veszélyeket sem hajlandók észrevenni: a hagyományos iszlám fenyegetését, amely tudomást sem vesz a nemek közötti egyenlőség eszméjéről; a nemek azonosításának és össze keverésének veszélyét; a piaci alapúvá váló orvostechnológia csapdáit, amelyek aláássák az anyaság privilégiumát. Eugénie Bastié alapos és mély reható elemzéséből megtudhatjuk, hogy miként torzult el végletekig a nőkért folytatott harc, és vált orwelli "izmussá", bosszúszomjas és totalitárius ideológiává a feminizmus.

A második világháború után az emberi jogok a béke és igazságosság egyetemes ígéretének tűntek. Mára azonban ideológiák csataterévé változtak, amelyen civilizációk ütköznek meg egymással, mivel az emberi jogok a mi nyugati emberképünk lenyomatát hordozzák. Ez pedig rengeteget változott Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának 1948-as kiadása óta, méghozzá oly mértékben, hogy egyes eljárások, amelyeket akkor az emberi méltóság nevében tiltottnak tartottunk, mára az ember új jogaivá váltak. Kinyilváníttatott a jog a gyermekhez, az eutanáziához, az eugenikához, az abortuszhoz, a nemváltáshoz, és így tovább. De míg a világháború utáni emberi jogok még a természetjogból eredtek, az individualizmus "természetellenes" jogokat hozott létre, s ez elvezetett a transznaturális jogokhoz, melyek azzal kecsegtetnek, hogy a természet megváltoztatható. Ennek az átalakulásnak a középpontjában az emberi méltóságnak a kizárólagos egyéni akaratra szűkítése áll, a test kárára. Az emberi jogok így asszisztálnak a transzhumanizmushoz, és járulnak hozzá a képviseleti demokrácia kimúlásához.

2026-ban az Amerikai Egyesült Államok születésének 250. évfordulóját fogja ünnepelni. Egy olyan államról beszélünk, amelyet bár nem birodalmi szándékkal alapítottak, de azzá vált, s amelyet minden hibája ellenére ma is nagyon sokan tekintenek példának és igazodási pontnak a nemzetközi politikai életben. A fiatal amerikai birodalom - mely a soft powernek sokkal többet köszönhet, mint a fegyvereinek - most formálódik. A történelemben az a nyolc évtized, amely a második világháború óta eltelt, s amelynek köszönhetően a Szovjetunió megszűntét követően az USA hegemón világhatalommá vált, nagyon rövid idő, és természetesen tele van ellentmondásokkal. Ám az amerikai hegemónia nem a fegyverek uralmán, hanem a technológia kultuszán, nem a gazdasági erőn, hanem az angol nyelv globális használatán, nem a nemzetközi politikai befolyáson, hanem a szabadság és ellenállás, a megfontoltság és vakmerőség jellegzetesen amerikai kultuszán nyugszik. Az amerikai létforma ma is vonzó, függetlenül attól, hogy a világ csendőrje sikeresen zárja-e le katonai akcióit, vagy sem. Friedman ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy mindezek a külső és belső viharok megtisztítják a terepet: a ma konfliktusait szükségszerűen egy megnyugvási állapot váltja majd fel, amelyben a jelenleg megkérdőjelezett értékek újra megerősödve segítik majd hozzá a világot és az Egyesült Államokat ahhoz, hogy betölthesse történelmi hivatását.

Vannak-e "no-go zónák" Európában? A kérdést az elmúlt években indulatos viták övezték, melyek során politikusok, szakpolitikusok, elemzők, publicisták és egyszerű polgárok feszültek egymásnak érveikkel. Bár a gyakran ideológiai síkon zajló polémia még messze nem ért véget, egy dolog biztosan látszik: az elmúlt évtizedek során Európa nagyvárosaiban valami végérvényesen félrement. A bevándorlók lakta környékek története az 1960-as évekre nyúlik vissza, amikor tömegesen kezdtek érkezni emberek a volt gyarmatokról, illetve államközi munkaerő-kölcsönzési szerződések keretében. A befogadó államok a legalacsonyabb ingatlanárú környékeken szállásolták el őket, ahova a családegyesítések és a későbbi bevándorlási hullámok révén újabb tömegek érkeztek. Eközben a többségi társadalom tagjai fokozatosan kiköltöztek e negyedekből, így hol vegyesebb, hol homogénebb etnikai tömbök, párhuzamos társadalmak alakultak ki. Ennek következtében mára számos olyan városrész jött létre Európában, amelyben az utcák képe és a társadalmi kultúra eltér a többségi társadalom által lakott környékekétől, a szociális körülmények és a közbiztonság rosszabb a máshol megszokottnál, a hatóságok különleges protokollt követnek intézkedéseik során, vagy egyszerűen a többségi társadalom egyes tagjai diszkomfortosan érzik magukat. A Migrációkutató Intézet munkatársai által írt kötet tematikusan hasonlítja össze Ausztria, Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, az Egyesült Királyság, Németország és Svédország bevándorlók lakta városrészeit, hogy ezzel is újabb aspektusból vizsgálja ezt a napjainkat meghatározó ezerarcú problémát.