Peko Publishing

1944. október 29-én a szovjet csapatok támadásával kezdetét vette a 108 napos budapesti hadművelet, amelyben a harcoló felek a második világháború magyarországi harcainak talán legsúlyosabb összecsapásait vívták meg. Az offenzíva első napjaiban valóságos versenyfutás zajlott: vajon a szovjet vagy a német erők érik el elsőként a magyar fővárost: A szerző ezt a rövid, de rendkívül eseménydús hadtörténeti epizódot a lehető legrészletesebben tárgyalja és elemzi. Munkájának egyik legfőbb tudományos erénye éppen az elsődleges források kiegyensúlyozott aránya, hiszen mind a támadó szovjet csapatok, mind pedig a védő német-magyar erők harctevékenységét alapvetően eddig jórészt ismeretlen levéltári forrásokra támaszkodva mutatja be.

A magyar fővárosért 1944–1945-ben vívott harc a Don-kanyarhoz hasonlóan a 20. századi magyar történelem egyik legfontosabb eseménye, egyúttal kitörölhetetlen trauma is a magyar társadalom kollektív emlékezetében. Budapest ostromának történetét sokan, sok szempontból feldolgozták már, de átfogó, minden haderő- és fegyvernemet vizsgáló, a harcoló felek levéltári forrásaira kiegyensúlyozottan támaszkodó hadtörténeti munka eddig még nem látott napvilágot. A könyv minden eddiginél szélesebb – jelentős mértékben eddig ismeretlen – levéltári forrásbázis alapján vázolja fel a 108 napos budapesti hadművelet katonai történetét. A szerző e hadműveleten belül kiemelt terjedelemben és részletességgel tárgyalja Budapest több mint 50 napos közvetlen ostromát, a főváros területén zajló háborút. Az ostrom egyes szakaszainak harci eseményeit sokszor óráról órára követhetjük nyomon. Külön fejezetek foglalkoznak például a megerődített főváros védelmi rendszerével, illetve a Margit-szigeten vívott harcokkal, a szovjet repülőcsapatok Budapest elleni bevetéseivel, a védők légi úton történő ellátásával és a kitöréssel. Ez az egyedülálló, eddig még soha nem publikált kép- és térképanyagra támaszkodó hadtörténeti munka minden eddiginél mélyebben és átfogóbban mutatja be a témát, így joggal pályázhat a téma alapművének státuszára. A kétkötetes mű hatalmas mennyiségű, elgondolkoztató hadtörténeti részletet egyesít egyetlen, olvasmányos elbeszélésfolyammá, miközben az olvasó számára a sok egyedi elemből kirajzolódik a teljes kép. A második kötet tartalmazza a korabeli térképvázlatokat és fényképeket, amelyből plasztikus képet kaphatunk a védelmi rendszer és a harcok részleteiről. A nagyszámú, zömmel eddig kiadatlan fénykép egyben várostörténeti és építészeti kuriózum is.

Egészen a sumerek kora óta a nehézgyalogosokból álló phalanx uralta az antik csatamezőket. A phalanxban a harcosok fő fegyvere a lándzsa, majd később a szarissza, egy extrahosszú lándzsatípus volt, és a lándzsájukat előreszegező, szorosan egymás mellett álló harcosok összeérő pajzsaikkal áthatolhatatlan falat képeztek az ellenség számára. A dolgok akkor kezdtek megváltozni, amikor a római legio megjelent a színen. A könyv azt az izgalmas időszakot helyezi a középpontba (Kr. e. 280-168), amikor a felemelkedő Róma alapvető katonai formációja, a legio szembetalálkozott az addig egyeduralkodó görög-hellenisztikus phalanxszal. A szerző részletesen mutatja be az alkalmazott taktikákat, fegyvereket és harcrendeket. Eredeti források alapján hat olyan nagy csatát elemez részletesen, ahol összemérték erejüket: a herakleait (Kr. e. 280), az asculumit (Kr. e. 279), a beneventumit (Kr. e. 275), a künoszkephalait (Kr. e. 197), a magnésziait (Kr. e. 190) és a püdnait (Kr. e 168). A szerző közérthetően, de mégis történetileg hitelesen írja le azt a folyamatot, ahogy a római legio a maga rugalmas szervezeti felépítésével, sokoldalú taktikájával és vasfegyelmével fokozatosan az addig legyőzhetetlennek hitt hellenisztikus phalanx fölé kerekedett, és biztosította Róma uralmát a Földközi-tenger térségében. A könyv szerzője, a New Yorkban élő Myke Cole egészen különleges figura, a legkevésbé sem egy szobatudóstípus. Amellett, hogy ismert science fiction és fantasy szerző, az ókori hadtörténet kutatójaként is letette a névjegyét, és az Egyesült Államok legkülönbözőbb fegyveres és hírszerző testületeinél teljesített szolgálatot: volt szerződéses katona a Központi Hírszerző Ügynökség megbízásából, szolgált a Védelmi Hírszerző Ügynökségnél és a Haditengerészet Hírszerző Hivatalánál, ahogy az Egyesült Államok Parti Őrségénél és a New Yorki-i rendőrség kiberbiztonsági részlegénél is. Jelenleg biztonsági és hírszerzési tanácsadóként dolgozik a magánszektorban.

A második világháború keleti frontján 1943 végére - már túl Sztálingrádon, a doni hadműveleteken, Kurszkon és Harkov másodszori visszafoglalásán - a szovjet hadseregnek az addig elvesztett területek felét sikerült újra az ellenőrzése alá vonnia, és a déli frontvonal Ukrajna közepén, nagyjából a Dnyeper folyó vonalánál húzódott. Az újabb nagy szovjet támadás délen 1943 decemberének végén indult meg. E hadműveletek során vetettek be a németek egy különleges nehézpáncélos-alakulatot, amely egyedülálló módon csak Tigerekből és Pantherekből állt. Erre 1944 januárjában került sor, amikor is a német 11. páncélosezred törzsének alárendeltségében két páncélososztályt átmeneti jelleggel ezredkötelékben alkalmaztak Vinnyica térségében. Dr. Franz Bäke tartalékos alezredes irányítása alatt e nehézpáncélos-ezred két hadműveletben is megütközött a szovjet erőkkel (főleg harckocsi- és gépesített csapatokkal). Ezek az összecsapások a leghevesebbek közé tartoztak a keleti front történetében. A "Bäke" nehézpáncélos-ezred alig több mint egy hónapig létezett, és csupán két hadműveletben vett részt 1944 januárjában és februárjában, de 24 ütközetnap alatt több mint 500 szovjet harckocsi és önjáró löveg kilövését jelentette. Ezzel egy csapásra legendává vált. Eddig nem született olyan munka, amely kizárólag erre az alakulatra összpontosítana, és egybegyűjtené az összes elérhető információt e harckocsikötelék a legkevésbé sem mindennapi harctevékenységéről. A könyv megírásával a szerzőnek tulajdonképpen egyetlen célja volt: a szovjet, illetve német csapatok levéltári dokumentumai, valamint a releváns feldolgozások alapján megállapítani, hogy bizonyítható-e egyáltalán az a kiemelkedő harci teljesítmény, amit a "Bäke" nehézpáncélos-ezrednek tulajdonítanak, és amivel a kötelék kitörölhetetlenül beírta magát a második világháborús páncélos-hadviselés krónikájába. Ebből a részletessége miatt egyedülálló feldolgozásból izgalmas bepillantást nyerhetünk a keleti fronton 1944-ben zajlott harcok mélyebb harcászati rejtelmeibe.

Przemysl 1914-1915-ös ostroma az első világháború során jelentőségét tekintve Sztálingrád 1942-1943-as, második világháborús ostromához fogható. Przemyslnél a cári Oroszország hadereje támadta az Osztrák-Magyar Monarchia erői által védett erődrendszert. A Monarchia seregében nagyon sok magyar katona és tiszt harcolt itt, így Przemysl védelme a magyar történelem szerves része is - ez a könyv a téma első ilyen részletességű feldolgozása. 1914 őszére egész Európa háborúban állt. A harcban álló országok ekkorra már korábban elképzelhetetlen mértékű veszteségeket szenvedtek. Mind a nyugati, mind a keleti fronton az előre kidolgozott, részletes hadműveleti tervekből szinte semmi sem valósult meg, ezek helyett kétségbeesett rögtönzésre kényszerültek a harcoló felek. Nyugaton könyörtelen lövészárok-háború kezdődött, keleten pedig minden szem Przemysl erődjére szegeződött. A przemysli erődrendszer elhúzódó ostroma a leghosszabb ilyen jellegű ostrom volt az első világháború alatt. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege az erőd védelme és a későbbi felmentési kísérletek során összesen 800 ezer főt vesztett. Przemysl több szakaszból álló ostroma az első világháború egyik meghatározó történéssorozata volt. Amennyiben az orosz csapatoknak sikerült volna áttörniük itt, nyitva állt volna az út előttük Európa középső része felé. Mire az erődrendszer elesett, az erőik már annyira kimerültek, hogy nem tudták folytatni az előrenyomulást. Nem túlzás azt állítani, hogy az itt történtek meghatározó befolyással voltak Európa további sorsára. A későbbiekben sem az orosz haderő, sem az osztrák-magyar nem tudta igazán pótolni az itt elszenvedett veszteségeket. Alexander Watson könyvének a lebilincselő történetmesélés mellett nagy erőssége, hogy hatalmas és szerteágazó forrásbázisra támaszkodik, illetve hogy a szűkebb értelemben vett katonai történéseket a maguk tágabb társadalmi-emberi kontextusában is bemutatja.

Az ókori Róma elit testőrségét, a pretoriánus gárdát még Augustus hozta létre Kr. e. 27 körül a saját és a családja védelmére. Az idő előrehaladtával a pretoriánusok egyszerű védelmezőkből komoly politikai tényezővé nőtték ki magukat: császárokat emeltek trónra, vagy éppen taszítottak le onnan - utóbbiak közül talán Caligula és Nero a legismertebbek. A római államélet középpontjába került pretoriánusok története, belső struktúrájuk, szervezeti ethoszuk, csoportdinamikájuk nemcsak önmagában érdekes (az ókori Róma történetének nagy és izgalmas szelete ez), hanem szerepük révén az előképei minden későbbi hasonló szerveződésnek, amikor az "őrzők" a helyzetükből kifolyólag valós hatalomra tesznek szert, és a hatalom formális birtokosainak is számolniuk kell ezzel - még ha többé nem is fajultak el a dolgok ennyire, mint Rómában. A könyv részletesen bemutatja a pretoriánus gárda struktúráját, működését és szerepét, fegyverzetét és ruházatát, a pretoriánus szimbolikát (a Tiberius császárra utaló skorpió volt az egyik fő jelképük) és mindezek változását a több mint háromszáz éves történetük során, amely végére Nagy Konstantin császár tett pontot Kr. u. 312-ben, amikor is feloszlatta a gárdát. A pretoriánusok mellett értelemszerűen a könyv főszereplői a római császárok is, akik egyszerre voltak parancsolói és túszai is a pretoriánusoknak. A könyv a mának is szólóan tanulságos és egyben részletes bepillantást kínál a római főhatalomért folytatott hatalmi harcokba, a római történelem legizgalmasabb epizódjaiba.

A könyv a modern kori európai történelem egyik legdrámaibb eseménysorát, az egyik legnagyobb katonai és politikai bukás történetét meséli el hitelesen és olvasmányosan. A korábban sikert sikerre halmozó Napóleon 1814-ben, az előző két év nagy vereségei után már a végső katasztrófával volt kénytelen szembenézni: küszöbön állt a vele szemben álló szövetséges hatalmak (Oroszország, Poroszország, Anglia) inváziója Franciaország ellen. Az ezt követő intenzív hadjáratot Franciaország területén gyakran szokták Napóleon egyik legnagyobb hadvezéri teljesítményeként emlegetni, ugyanakkor még soha nem mutatták be ilyen részletességgel. A szerző izgalmasan kíséri végig a hadjárat történetét, amelynek végkimenetele alapvető hatással volt Európa sorsára. A kortárs szemtanúk beszámolóira támaszkodva érzékletesen mutatja be az egymást követő nagy csaták sorozatát, amely végül a hadjárat legnagyobb és legvéresebb, Párizs melletti ütközetében érte el a csúcs- és végpontját. Ezután következett Napóleon lemondásának elképesztő drámája, ami szintén fontos témája a könyvnek. A könyvben nagy hangsúlyt kap a polgári lakosság háborús tapasztalata, a szerző eleven színekkel és megindítóan ábrázolja a háborús körülmények között élő lakosság szenvedéseit, azokat a morális dilemmákat, amelyekkel az idegen megszállás alatt kellett szembenézniük. A könyv maradandó olvasmányélményt kínál a beavatottak és a nem beavatottak számára egyaránt.

Az 1809. július 10-11-én Znaimnál, ennél a mai osztrák határhoz közeli csehországi kisvárosnál zajlott csata a napóleoni háborúk egyik kiemelkedő jelentőségű eseménye volt a maga 100 ezer résztvevőjével és a fontos diplomáciai következményeivel. Az emlékét azonban mára szinte teljesen elhomályosította a közvetlen előzménye, a mindössze pár nappal korábbi wagrami csata (július 5-6.), az 1809-es háború legnagyobb összecsapása. Ebben a háborúban az Osztrák Császárság egyedül vette fel a harcot az európai hegemóniára törő Napóleonnal és szövetségeseivel. Két katonai és politikai kultúra küzdött meg egymással életre-halálra, mert a lehetőségek között az is ott szerepelt, hogy az Osztrák Császárság (amelynek része volt a Magyar Királyság is) korábbi formájában megszűnik létezni. Wagramnál, ahol vagy 300 ezer katona csapott össze, Napóleon végül nem tudott megsemmisítő győzelmet aratni, az osztrák erők rendezetten vonultak vissza, és négy nappal később Znaim környékén kisebb csatározásokból egy kétnapos, nagy csata alakult ki. Eközben, a katonai történésekkel párhuzamosan, szinte versenyt futva azokkal, intenzív diplomáciai tárgyalások is folytak a két fél között, amelyek végül a második napon váratlanul a csata, sőt az egész háború végét eredményezték a Znaimban megkötött fegyverszünet formájában. Znaim izgalmasságát pont ez, a diplomáciai és katonai szál egymásba fonódása adja, amit tovább fokoztak a váratlan fordulatok és a kommunikáció esetlegessége. John H. Gill könyvének nagy erőssége, hogy a rendelkezésre álló nagyszámú forrás alapján egyedülálló részletességgel rekonstruálja ezeket a nagyon gyorsan zajló történéseket. Eközben az olvasó részletesen megismerheti a napóleoni korszak harcászatát, az egyes résztvevő felek alakulatait, az osztrák katonai reformokat, az 1809-es háború előzményeit különös tekintettel a wagrami csatára, az európai diplomáciai hátteret, de soha sem érzi magát elveszettnek a részletekben, mert a szerző történetmesélése végig koherens és izgalmas marad. Szintén erőssége a könyvnek az egyes főszereplők személyiségének bemutatása, különösen igaz ez a teljesen megosztott osztrák udvar vezető alakjaira. A könyv egyedülálló mélyfúrás a napóleoni kor hadtörténetébe, amelyből jobban megérthetjük magát az egész korszakot. Az eseményekben való eligazodást 22 térkép és 70 illusztráció segíti.

Kr. e. 73-ban addig soha nem látott eseménysorozat vette kezdetét a Római Birodalomban. Egy kisebb csoport gladiátornak sikerült megszöknie a Vezúvtól nem messze fekvő szálláshelyéről; fegyverzetük ekkor még nem állt másból, mint néhány, helyben zsákmányolt konyhai eszközből. A vezetőjük viszont egy rendkívüli személyiség volt: Spartacus. Annyira rendkívüli, hogy alakja köré legendák szövődtek, amelyek mind a mai napig hatnak; később forradalmárok indultak a neve alatt harcba, és hollywoodi szuperprodukció is készült róla. Spartacusnak ezzel a szökött gladiátorokból, rabszolgákból és egyéb lázadókból álló, egyre növekvő seregével két évig sikerült sakkban tartania a Római Birodalmat, egymás után mérve vereséget az ellene küldött római seregekre. Rendkívüli taktikai és vezetői képességekről tett tanúbizonyságot, amelyeknek köszönhetően többször is sikerült reménytelennek tűnő helyzeteket megfordítania. A római politikai-katonai elit kezdetben bénultan és értetlenül állt az események előtt. Végül Spartacus méltó ellenfélre akadt Crassus személyében, aki az egyik legambiciózusabb és egyben legcinikusabb római vezető személyiség volt. Ebben a könyvben minden benne van, amit Spartacusról tudni lehet. A szerző, aki az ókor neves kutatója, a fennmaradt források teljességére alapozva élvezetesen és részletesen meséli el a rabszolgafelkelés drámai két évének történetét. Sőt még ennél is többet, mert eközben Spartacus seregét követve bejárjuk szinte egész Itáliát, és sok mindent megtudunk a római állam és társadalom működéséről, gallokról, thrákokról, Róma háborúiról, a gladiátorok életéről. A könyv külön erőssége Spartacus és Crassus plasztikusan megrajzolt alakja. A Spartacus háborúja élvezetes olvasmány a tágabb közönség és az ókori témákban járatos szakemberek számára egyaránt.

1863. július 1–3-án a mélyen északi területen fekvő pennsylvaniai Gettysburgnél a szemben álló felek az akkor már két éve zajló amerikai polgárháború egyik legnagyobb és utólag a legtöbbet emlegetett csatáját vívták egymással. Ugyan a háború még majdnem két további évig tart majd, azonban ezzel a fordulópontot jelentő ütközettel a Dél kapitulációjához vezető folyamat visszafordíthatatlanná vált. Az 1863. június elején indult gettysburgi hadjárattal a déliek ekkorra már legendás parancsnoka, Robert E. Lee az Unió területének mélységébe kívánta áthelyezni a háború fő hadszínterét. Ellenfelének, a pár nappal korábban, a tiltakozása ellenére főparancsnokká kinevezett George Meade tábornoknak hatalmas áldozatok árán végül sikerült ezt megakadályoznia. Stephen Sears könyvének nagy erénye, hogy a sokéves kutatómunka eredményeként feldolgozott óriási forrásanyag és a könyv nagy terjedelme ellenére a szerző nem veszik el a részletekben, hanem olvasmányos, koherens, a nagy egészet mindvégig szem előtt tartó történetként meséli a sok szálon futó eseményeket, ennek a sorsdöntő három napnak a történetét együtt a hadjárat előzményeivel. A könyv olvasmányosságához hozzájárul, hogy – ahogyan ezt már Sears a Richmond kapujáig. A félszigeti hadjárat, 1862 című munkájában is láthattuk – az eseményeket emberi döntések és választások sorozataként mutatja be, a részt vevő emberekre, az általuk átéltekre koncentrál, ezért a könyv szinte regényként olvastatja magát azzal együtt, hogy közben eleget tesz a történetírás legszigorúbb kritériumainak is. Most is sok mindent megtudunk az északi–déli szembenállás mélyebb, kulturális-társadalmi vonatkozásairól; bár ezek a törésvonalak mára jelentősen átalakultak, és sok újabb is megjelent mellettük, de a polgárháború témája ma, a radikálisan átalakuló Egyesült Államokban aktuálisabb, mint valaha. Ez a nagyszabású könyv egyaránt jó olvasmány a témában járatosak számára és azoknak is, akik kevés előismerettel veszik a kezükbe. Az olvasó tájékozódását majdnem száz korabeli fénykép és rajz, valamint tizenkilenc térkép segíti.

A könyv a magyar államiság egyik legkritikusabb időszakát állítja a középpontba. A szerző, aki a téma talán legjobb ismerője, a legújabb kutatások alapján nyújt átfogó képet a forradalmi magyar kormány és az általa felállított új magyar haderő első nagy próbatételéről, a Josip Jellačić horvát bán, cs. kir. altábornagy csapatai ellen vívott dunántúli és alsó-ausztriai hadműveletekről. Bemutatja a konfliktus előzményeit, a magyar-horvát viszony alakulását 1848 márciusától szeptemberig, különös tekintettel az 1848. március 23-án horvát bánná kinevezett Jellačić szerepére, illetve a magyar kormány megbékélési törekvéseire és a birodalmi kormányzat Jellačićhoz fűzött reményeire. Foglalkozik a Batthyány-kormány hadseregszervező és honvédelmi intézkedéseivel, amelyek révén lehetővé vált a horvát támadás kivédése. Ezt követi az 1848. szeptember 11. és október 30. közötti mintegy másfél hónap hadműveleteinek bemutatása. Ezek során a frissen szervezett magyar honvédsereg először megállította Jellačić támadó hadseregét a Dunántúlon, majd az 1848. október 6-i bécsi forradalmat követően kiűzte azt az országból. A hadműveletek eredményeként október második hetének végére a Dunántúlon már nem állomásoztak ellenséges csapatok, mert vagy kiűzték őket, mint Jellačić támadó seregét, vagy elfogták őket, mint a székesfehérvári horvát helyőrséget vagy a Szlavóniából betört Roth-hadosztályt. Külön fejezet szól Jellačić üldözéséről és arról, hogy a bánt üldöző magyar hadsereg miért torpant meg a Lajtánál, és miért nem sietett a forradalmi Bécs felmentésére. Az utolsó fejezet az október végén Bécs megsegítésére indított támadást, illetve az azt lezáró schwechati csatát mutatja be. Összességében a magyar hadsereg ezekben a hadműveletekben szerezte meg azt a tapasztalatot, amelynek révén az 1848-1849. téli hadjáratban képes volt kivédeni a cs. kir. hadsereg Magyarország elleni összpontosított támadását. A könyvben gazdag szövegközi képanyag, valamint térképek és színes képmelléklet segítenek abban, hogy átfogó képet kaphassunk ennek a Magyarország történelmében oly nagy szerepet játszott eseménysornak a menetéről és szereplőiről.