Ráció Kiadó

Kerényi Ferenc első -és sajnálatos módon már posztumusz- tanulmánykötetébe több évtizedes irodalom- és színháztörténeti munkásságából válogatott be tanulmányokat, reprezentatív módon tükrözve kutatói érdeklődésének változatos irányait és vizsgálódásainak módszertani sokszínűségét.

A kötet a Jókai Mór halálának századik évfordulója alkalmából Révkomáromban, 2004. december 3-4-én megrendezett tanácskozás eredményeit tárja most az olvasó elé. (...) A kötet tanulmányai számos ponton olyan kérdések tárgyalására vállalkoztak, amelyek korábban vagy nem merültek fel, vagy ha igen, egy több évtizeddel korábbi kérdezőhorizont szükségszerűen a maitól eltérő, mára relevanciáját vesztett kontextusában. A kötet szerzői Forgács D. Péter, Fried István, Hansági Ágnes, Hermann Zoltán, Kalavszky Zsófia, Milbacher Róbert, Szajbély Mihály, Szilágyi Márton, Török Lajos.

A második világháború utáni évtizedekben Magyarország kulturális élete és ezen belül a Nemzeti Színház szerepe alapvetően megváltozott. A színházak államosításával (1949) a kultúrpolitika az állami szubvencióért cserébe a színházat is alárendelte a politikai propagandának. A dokumentumkötet célja, hogy a közgyűjteményekben, levéltárakban fellelt források révén mutassa be a Kádár-kori színházirányítás rendszerét, az ideológia és a politikai elvárások alakulását a művészettel, a színházzal, különösen a Nemzeti Színházzal szemben. A kötet másik célja, hogy közreadja a Nemzeti Színház épületének elhelyezése körül kialakult politikai diskurzus elemzéséhez szükséges alapvető dokumentumokat, bemutassa a színház Blaha Lujza téri épületének lebontására, illetve az új színházépület elhelyezésére és felépítésére vonatkozó jelentősebb iratokat. A könyvben található több mint nyolcvan dokumentum, -melyet most először vehet kézbe az olvasó-, hozzásegíti az érdeklődőt a hazai kultúrtörténet és színháztörténet eme korszakának megismeréséhez, és lehetőséget ad a Kádár-rendszerrel való szembenézésre is.

A valóságos vagy elképzelt utazás, az utazásról szóló elbeszélés azért válhatott a kultúrantropológia modelljévé, mert az ember önmagáról alkotott képének, önmegalkotásának közege is, amennyiben az utazás koronként eltérő változatokban létező kulturális praxis és irodalmi reprezentációs mintázat. Az írást, az olvasást és az utazást a koraújkori ars peregrinandi kapcsolta szorosan össze, s ez a viszonylat - eltérő kontextusokban ugyan - de tartósan fönnmaradt: Kant például az utazást az olvasással, vagyis imaginációjával is pótolhatónak gondolta, s az a fölfogás sem ismeretlen, amely az utazás és az olvasás-írás között majdhogynem analógiát feltételez, amennyiben az utazó mindig korábbi utazók nyomait olvassa és hasonítja át. Csak a hatásosan megjelölt hely számít, s a megjelölt helybe vágyak és képzetek - vagyis bizonyos mértékig mindig fiktív elemek - íródnak bele. Az irodalmi útirajz - önmaga médiumvoltát el nem leplezve - ellene szegül az idegenség elhamarkodott fölépítésének és gyors leépítésének, rapid bekebelezésének, a turisták "készen kapott", "megszervezett" jelek iránti vágyának, s a jelekké vált világ "elvesztésének". Az irodalmi útirajz nem olyan hasznosságú, mint egy bedekker, mert éppen a percepció és az értelemadás nehézségeit, a saját és az idegen dinamikus viszonyát fürkészi. A két világháború között virágkorát élő magyar utazási irodalom java azt is megmutatja, hogy milyen feszültségben áll a jelentéstermelés és a jelenlét-deficit, valamint az utazás testet foglalkoztató, testi bevonódást keltő hatása, illetve az ezt kiábrázoló, vagy arra kísérletet tevő nyelviség közötti átlépés.

A "nagy elbeszélések" kimerültével fokozottan előtérbe került - immár megváltozott módon - az egyediség vagy szingularitás problémája, ennek kérdései (pl. egyfajta önéletrajziság kérdésköre, a tanú nem-felcserélhető alakjával). Mégpedig alapvetően a történelem tapasztalatának mint bizonyos kiszolgáltatottságnak a tükrében (pl. trauma), és ugyanakkor összefüggésben a nyelv performatív effektusaival, ezek megfigyelhetetlenségét, erősségét és egyúttal gyengeségét sűrítve magába. Nemkülönben erőteljesen jellemzik ezt a mezőt különböző etiko-politikai vonzatok: a tanúság alapvetően az igazságosság médiumaként tarthat számot érdeklődésre (eltérően a bizonyíték mindig jogrendet implikáló feltevésétől). A tanúság politikuma kiterjedhet magának az "ember" fogalmának, a rá alapított nagy elbeszéléseknek történeti-antropológiai kikérdezésére - arra, hogyan is válik az "ember" önmaga nem- szuverén tanújává természet, nyelv (kultúra) és történelem kereszteződéseiben. Nincs tehát mit csodálkozni azon, hogy a tanúság kérdésköre erőteljesen jelen van a kortárs kultúratudományok horizontján. Egyúttal azonban a vallási tapasztalat bizonyos alakzatainak nem-önazonos "visszatérése" is e tendencia hátterét képezi, legmélyrehatóbb módon pedig a filozófia foglalkozott a témával (Heidegger és Derrida). Az irodalomtudomány egyelőre még inkább kezdeményekben tárgyiasította a problémát a maga módszertanai, fogalmai és olvasási módjai számára, igazán meggyőző rendszeres munkák még nem készültek. Jelen kötet a kérdéskör értelmezésének további (persze korántsem lezáró) finomítására és bővítésére tesz javaslatot, hármas metodológiai nézőpontból: a tanúság problematikájának nyelv-, szöveg- és olvasáselméleti aspektusait tartva szem előtt. Szisztematikus síkon, ugyanakkor markáns szövegszerű és referenciális jegyekkel rendelkező irodalmi példák alapján is vizsgálódva (pl. Hölderlin, Kleist, Kosztolányi, Sebald, Nádas, Esterházy).

Az államszocialista rendszerek kiépítői Lenin óta általában kiemelkedő jelentőséget tulajdonítottak az irodalomnak mint propagandaeszköznek. A második világháború utáni Kelet- és Közép-Európa államaiban a kommunisták így arra törekedtek, hogy a szovjet irodalom mintáját követve megteremtsék a más művészeti ágakra is kiterjedő szocialista realizmus helyi változatait. Ez nemcsak az 1930-as évek elején nevet kapott szovjet irodalmi modell utánzását jelentette: szocialista realizmuson nem pusztán művészeti termékeket értünk, hanem az ezekhez kapcsolódó kommentárirodalmat is. Ez a könyv utóbbinak ered a nyomába, azzal a céllal, hogy bemutassa, miként alakult át az irodalomkritika beszédrendje az 1945 és 1953 közötti időszakban. A szocialista realizmus magyarországi terjesztésében kulcsszerepet játszó intézmények vizsgálata mellett az irodalmi kánon átalakításának folyamatait, a Lukács-vitát és elágazásait, illetve a jelentősebb irodalmi eseményeket elemezve a kötet arra törekszik, hogy újra érzékelhetővé tegye a korszak mára alig észrevehető vagy sokszor félreértett utalásrendszerét, s a kiüresedett frázisok köré újraépítse az egykori nyelvi kontextust. A tárgyalt korszak kritikai diskurzusának pontosabb elemzésével a kötet fogódzót ad az egyes írók és költők további irodalomtörténeti értékeléséhez. Scheibner Tamás (sz. 1980) az Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének oktatója, az Irodalomtörténet folyóirat szerkesztője.

A filológia nem válasz, hanem kérdés. A filológia nem megoldás, hanem maga a probléma. E két mondattal jelezte szöveggyűjteményünk első két kötete, hogy szöveg, variáns és kommentár fogalmi háromszögében úgy mutatja be a filológiát, hogy közben végig világossá teszi: amikor a filológia tárgyainak rögzíthetetlenségéről beszél, egyszersmind magát a filológia definícióját is kockára teszi. Gyűjteményünk második kötete új fogalmi hármas segítségével folytatja a bemutatást: szerző, könyv és jelenetek. Szerző, mert a ki írta? vagyis: hova soroljam a katalógusban? kérdése (az alexandriai könyvtár elemi kérdése) nélkül soha nem született volna meg a filológia. Könyv, mert a könyvek előállításának, forgalmazásának és használati módjainak médiatudományos és társadalomtörténeti megközelítése nélkül soha nem vehetnénk egyszerre szemügyre az újkori filológiák keletkezését, a filológia tárgyait és az e tárgyakon vagy tárgyakkal végrehajtható tudományos (filológiai) és nem tudományos (mindennapi) gyakorlatokat. Jelenetek, mert az irodalomtudomány a 21. század második évtizedében legalább annyira a showing, mint a telling világában él. Jeleneteket visz színre és jelenetek színrevitelét elemzi: az írás, az olvasás és a filológia jeleneteit, amelyekben egy-egy pillanatra láthatóvá válnak azok a technikák, gyakorlatok és műveletek, amelyek meghatározzák a filológia hétköznapjait.

A filológia nem válasz, hanem kérdés. A filológia nem megoldás, hanem maga a probléma. Ezzel a két mondattal lehetne jellemezni az ebben a szöveggyűjteményben olvasható tanulmányok kiindulópontját. Ezek az írások arra vállalkoznak, hogy három filológiai alapfogalmat - a szöveget, a variánst és a kommentárt - körüljárva gondolják újra a filológia szerepét a modern irodalom- és kultúratudományok kontextusában. Az 1990-es évek elejére tehető "filológiai fordulatot" képviselő, és az ekkor megújuló, sokrétű filológiai gondolkodás fejleményeit bemutató, magyarra fordított írások olyan jelentős tudósok munkái, mint Bernard Cerquiglini, Jerome J. McGann vagy éppen Don Fowler. Ezek a nevek már önmagukban is jelzik, hogy a szöveggyűjteményben egyaránt helyet kaptak a medievisztikai, a modern filológiai és a klasszika-filológiai gondolkodás legkülönfélébb vonulatai. A "metafilológia" címben szereplő fogalmával a kötet szerkesztői azt kívánják érzékeltetni, hogy a filológiára való újabb reflexió, miközben letér a hagyományos szövegfilológia ösvényeiről, egyszersmind annak lehetőségét is felveti, hogy a filológia - kevésbé diszciplínaként, mint inkább kulturális gyakorlatként - az irodalom- és a kultúratudomány közötti kapcsolat (egyik) új paradigmájaként is elgondolható.

A líra kulturális, társadalmi, mediális, antropológiai vagy kognitív teljesítményére irányuló kérdezés hasz nosabb kiindulópontokat nyer, ha a költőiséget annak egy meghatározott funkcióra való redukálása helyett valamiféle funkcióteljességként, a nyelv funkcióteljességének talán egyedülálló megmutatkozásaként közelíti meg. Eugenio Coseriu egykori - részben Roman Jakobsonnak a költői nyelv "poétikai funkciójáról" alkotott klasszikus modelljével polemizáló - tétele alapján "a költészet a nyelv kibontakozásának/kibomlásának, a nyelv funkcionális tökéletességének a helye". Ha ez így van, akkor a líraelmélet valóban utakat nyithat azon tudásformákhoz - és ezek történeti, kulturális rétegeihez és vetemedéseihez -, amelyek az ember önmagáról és a világáról szerzett ismereteinek, illetve (akár érzéki értelemben vett vagy nem racionalizálható) tapasztalatainak jelentést és alakot kölcsönöznek. A kötet szerzői: Agócs Péter, Balogh Gergő, Eisemann György, Ferenczi Attila, Gorove Eszter, Halász Hajnalka, Konkoly Dániel, Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár-Szabó Zoltán, Laczházi Gyula, Lénárt Tamás, Lőrincz Csongor, Mészáros Márton, Mezei Gábor, Molnár Gábor Tamás, Pataki Viktor, Pataky Adrienn, Simon Attila, Simon Gábor, Smid Róbert, Szabó Marcell, Tamás Ábel, Timár Andrea, Tolcsvai Nagy Gábor, Vaderna Gábor, L. Varga Péter, Vincze Ferenc

A kismonográfia megjelentetésének fő tényezője Kántor 40 éves munkásságának nemzetközi jelentősége, továbbá kapcsolódása a korai magyar zenei és akcionista progresszióhoz. A kelet-európai származás sorskérdései végigkísérik 1976-tól datálódó kanadai pályáján; egy pillanatra sem távolodik el az innen vitt élményvilágtól. Örökös inspirációs és interpretációs témája például Ady költészete, melynek vezérmotívumai közül a vér-arany párhuzamot nemzetközi terekbe szélesíti. A Neoista Világhálózatot létrehozó alkotó a nyolcvanas években művészek százait vonja be mozgalmába, egy párhuzamos művészeti rendszer ideáját vetve fel a hivatalos rendszer ellenében. A lázadás és a forradalmi eszme szenvedélye máig központi tulajdonsága munkásságának. Folyamatosan újuló, soha meg nem állapodó attitűdje kiválik nemzedékének magatartásmintáiból. Performanszai, videóalkotásai és gépinstallációi egyetemes érvényűek és nemzetközi díjak, kitüntetések által is elismertek. A kötet átfogóan tekinti át Kántor multimediális munkásságát, külön feldolgozva az életpályát, külön pedig a produkció vetületében megjelenő műfajokat (akció, performansz, videó, festészet, zene, vegyes műfajok, neoista világmozgalom, irodalmi-szövegművészeti opus), kitérve a művész munkásságának magyarországi visszahatásaira.

Az e kötettel induló Classica & Theoria könyvsorozat célja az ókortudomány és modern irodalomtudomány egymáshoz közelítése, illetve eleve adott közelségük tudatosítása. A sorozatban olyan monográfiák és tanulmánykötetek látnak napvilágot, amelyek antik szövegek értelmezésére a modern irodalom- és kultúratudományok belátásainak alkalmazásával vállalkoznak, illetve amelyek alapvető irodalomelméleti problémákat a klasszika-filológia sajátos szempontrendszere felől helyeznek új megvilágításba.