Gábor Gyáni

Újabban sokakat foglalkoztat, hogy vajon kollektív emlékezetre vagy történetírásra van nagyobb szükség? A történelem napjainkban megfigyelhető sokoldalú használata szüli a fenti dilemmát, ami abban is megnyilvánul, hogy a politikai elit gyakorta eszmei fegyverként forgatja a múltról vallott felfogását. A könyvben olvasható történeti rekonstrukció arra irányul, hogy érzékeltesse a múltbeli kollektív emlékezetek sajátos természetét, és egyúttal rámutasson történelmet formáló befolyásukra. Így kívánja a történész nem csak magyarázni, de érteni is a múlta

Melyek Budapest nagyvárossá fejlődésének legfontosabb korszakai? Hogyan változott. a fogyasztási kultúra? Milyen reprezentatív szerepet töltött be, és ez hogyan jelent meg a korabeli festményeken és fotókon? A kötet élvezetes stílusban és tárgyi alapossággal foglalkozik e kérdésekkel.

“Emlékezet, történelem: távolról sem egyjelentésű fogalmak, s rá kell ébrednünk, hogy minden szembeállítja őket. Az emlékezet maga az élet, melyet élő csoportok hordoznak…a történelem [ellenben] mindig problematikus és tökéletlen rekonstrukciója annak, ami már nem létezik.”   Pierre Nora francia történész e megállapítása az emlékezet (s ugyanígy az emlékezés) és a történelmi tudás szétválásáról az utóbbi idők egyik jellegzetes történetírói megközelítését alapozta meg. Az emlékezés újabb pszichológiai fogalma, és a történetírást az elbeszélés egyik lehetséges módjaként tudatosító elmélet viszont lényegi azonosságot, legalábbis némi folytonosságot teremt emlékezet és történelem között. Ez az elképzelés ugyanis az emlékezést, a belőle fakadó kollektív emlékezetet, végül pedig magát a történetírói tudást kivétel nélkül konstrukciókként magyarázza, így a belőlük adódó tudást (értékrendet és világlátást) nem “tükrözés”, “utánzás” vagy “rekonstruálás”, hanem a kifejezetten konstruálás eredményének tekinti. Mindezek folyományaként a modern (nemzeti) történetírás, amely múlt századi megszületésétől kezdődően az igazság és a tudományos ismeret egyedüli letéteményesének hirdeti magát, szintén radikálisan új értelmet kaphat. Így válhat lehetővé, hogy a korábbiaktól eltérően fogalmazzuk meg a szakszerű történetírás természetét. Ennek során szükségképpen előtérbe kerül a múlt elmondásának, az elbeszélés hogyanjának mindeddig alárendelt kérdése, az, amit hagyományosan a történetírói stílusnak szoktak nevezni. A könyvben részletesen kifejtett elgondolások értelmében az elbeszélői stílus valójában maga a történet, mivel az, ahogyan a történész az emlékezés, illetve az emlékezet megőrzött anyagából saját múltról szóló történetét megalkotja, döntően megszabja a múlt így megrajzolt képét.