Rózsa Ignácz

Ignácz Rózsa ebben a könyvében két életet, két sorsot mutat be oly reális ábrázolással, hogy szereplőik megelevenednek előttünk, s szinte velük éljük sorsukat. Berta, az iratmásoló kisasszony, aki kisgyermek kora óta dolgozott, eltartotta népes családját, édesanyját, édesapját, testvéreit, aki belerokkant, belepúposodott a szellemi kulimunkába, leveliből ismerjük meg. Egyetlen szerelmét soha nem feledve nyomorodik, őszül bele a munkába, szellemi kulimunkásként emlegetve önmagát.

?René Longuemare elso osztályú katonai segédorvos szónokolt így a kertben, a nyári lak tövében. Elotte kis gyepágyás, tavacska, mesterséges barlangocskával, egy judeafa, magyalbokrok a kerítés mentén. Messze, túl a rácsos kerítésen, szép folyóvölgy, haloványzöld partok között ott kanyargott bal felé a Szajna, jobbról viadukt fehér vonala szelte át, majd tovatunt háztetoknek, tornyoknak, dómoknak abban a tömkelegében, aminek Párizs a neve. A ködlo messzeségben a fény az Invalidusok aranyozott kupolájára hullt, és sugárkévékben verodött vissza róla??(Részlet: Iokászté)?A Montmartre tetejére vezeto sáros úton velük együtt kaptatott felfelé, fekete öltözékébe burkolózva, Godet-Laterrasse úr. Régi viharok tépte s a szélben nagy, sebesült madár szárnyaként imbolygó esernyoje alatt magasan hordta Godet-Laterrasse úr a fejét. Mibe sem került az, hogy az arca vízszintesen álljon: állkapcsa eloreugrott, homloka behorpadt, szemét sem kellett felemelnie ahhoz, hogy kiláthasson a taftkelme lyukain át a koromszínu égre??(Részlet: A sovány kandúr)

Az erdélyi származású írónőnek ez a remeklése a csaknem másfél évszázad előtti múltat idézi vissza.Ekkor még az Ecsedi-láp mocsárvilága biztos menedéket nyújtott a darunak – meg a szabadságharc bukása után bujdosásra kényszerülő honvédeknek és a pandúrok elől rejtőzködő betyároknak is.A darucsapat élete a mesében összeszövődik az itt rejtőzködő emberek életével. Költői színekkel, érzelemmel teli madárregény született, melyben az érdekes történet során észrevétlenül természetrajzi ismereteket is kap az ifjú olvasó.

"Jártomban-keltemben ?sok mesét hallottam – mondja el magáról a gyermekeknek az ifjúság körében is népszerű írónő –, volt olyan köztük, amit szinte készen találtam. Kaliforniában, a kővé vált erdőben, a szoborrá vált fák kísértő csendjében, a fák történetét hallani véltem, Dél-Amerikában, az óceán partján a delfineket figyeltem, és közben találtam ki a jó szokásból embermentő delfiek ismeretében a delfinleány történetét. Észak-Amerikában a kisunokám mesélte nekem a vándorló ház anekdótáját. Kelet-Afrikában volt egy jó barátom, fehér hajú néger, a neve Velike. Mennyi mesét mondott! »Mind az én meséim – jelentette ki, aztán hozzátette: –, lehet a tied is.«Kisgyermek koromban erdélyi hazámban nagyanyám talált ki számomra meséket, egy székely asszony mondott csodás történeteket meg egy román hegyi pásztor. Ezeket a történeteket nekem mesélték."Így vált Ignácz Rózsa kötete kép csoportra; a mesék egy részét a világot járva gyűjtötte, másik részét gyermekkorából hozta, valamennyit gyönyörű magyar nyelven, élvezetes stílusban mondja tovább gyermekolvasóinak. A páratlan színességű kötetet Szántó Piroska színes és fekete vonalas művészi illusztrációi díszítik.

Földbe süppedt, régi kolozsvári úriházban kezdődik ez a regény. Az ablakok pereme a járdát érinti és új idők új embere felülről néz be rajtuk. Biedermeier-hangulatokkal átszőtt régi világ süllyed el így lassan szemünk láttára a történelmi idők szélzúgásába és az új magyar ember, aki ki tud lépni az összeomló falak közül, új szemmel nézi a megváltozott világot. A fiatal erdélyi magyarokról szól ez a könyv, akik másképpen járják életük útját, mint apáik, mert az új idők mást követelnek tőlük.

A szerző ezt írja műve utószavában, magának regénye hősének, s több mint kétszáz éve jobblétre szenderült Mikes Kelemennek: „A mi szerencsénk, utókoraiké, mind férfiaké, asszonyoké, leányoké és más serdülő emberpalántáké, minden magyar szót olvasni szeretőke, hogy élt, él kijed, elménkben él, amellyel elgondolhatjuk, elképzelhetjük, képet formáhatunk magunknak Kelemenről. Bennem leginkább az a Kelemen képzett meg, s az él, aki az édesanyja hazatérésre ösztökélő levelét megőrzi, és mint utolsó kincséről egy kis rokoni szeretetért még arról is lemond, másnak adja. Kétszeresen özvegy édesanyját, árva Torma Évát annyira, annyiszor elképzeltem, hogy alakját, formáját látni vélem s hangját hallani. Próbáltam én őt ezeken a lapokon másokkal is láttatni és megbecsültetni.”

Néhány szerény levél ez a könyv: Erdélyről és Erdélyből. Mert néha innen sóvárgott haza az írás, az emlékezés. Máskor a friss élmény izgalmából izent, adott hírt odatúlról. Ezerkilencszázharminöt-harminckilenc között íródtak és mind az 1919-39 közti Erdélyről beszélnek.

Ebben a munkájában Ignácz Rózsa művészi eszméléséről, pályájakezdetéről vall.Emlékezésében-önvallomásában megejtő szubjektivitással és őszinteséggel tárja fel gyermekkorának és ifjúkorának meghatározó élményeit, színésznői pályafutásának történetét, írói kibontakozását, azt az utat, amelyet „színpadtól íróasztalig” tett. Könyvéből egy izgalmas és igen rokonszenves egyéniség szemszögéből rajzolódik ki az első világháború utáni erdélyi világ, a harmincas évek Budapestjének művészi, írói és színházi képe, Firenze és Párizs…

Mikor ?a függetlenségét súlyos áldozatok árán éppen hogy elért Kelet-Afrikában élhettem – néhány hónapon át – akkor érezhettem át mélységes megrendüléssel annak a sok-sok árván maradt, tanulásban mégis életrevaló fekete kisfiúnak a sorsát, aki szavannákon, havas hegyóriásokon, szabadon garázdálkodó nagyvadak , elefántcsordák, csuik, zebrák, zsiráfok serege között vándorolva kóborolta be Kelet-Afrika gyönyörűséges „Svájcát”, szülőföldjét: Kenyát. Kis hősömnek Kitongó-Kitendzsinek ősei még hatalmas afrikai fák tetejére lombok közé rejtett kis házikókban éltek, a kis kóborló fiú már egy gőz hajtotta kompra lopakodva, átkelő teherautók, buszok alá kucorodva indult kisgyermekfővel munkát keresni, csak azért is tanulni, szülőföldje szeretetétől elszakíthatatlanul értékes emberré válni. Kalandjait a mérges kígyóval, a kafferbivallyal, a kis kóborló-dolgozó tolvajnak is kikiáltó gonosz emberekkel, szabadulását a szenvedő gyerekkorból ebben a könyvben próbáltam elmondani a mi rendezett körülmények közt élő, boldog magyar gyerekeinknek.

„Jó volna megérni a késő öregkort. Jó volna nagyszülő módjára hallgatni, mosolyogva, hogy a gyermekem a gyermekének meséli: «tudod, mikor én gyerek voltam, az akkori hadászati tudomány szerint ernyővel ugrottak ki a repülőgépből a katonák». S az unoka fitymálva kérdené: Ejtőernyő? Hát az minek? Olyan ócskaság? Ma már ki sem kell ugrani, ma már… Vajon, mit mondana?” – A Családi mondakör történetei, anekdotái ezek a mesék, a múlt értékes darabkái. Személyes vallomás, mely különös társadalmi és történelmi érzékenységgel mutatja be nemcsak a család történetét, de azt a világot is, mely Ignácz Rózsa szülőföldjét jelenti.

A nagy erdélyi írónő 1938 és 1940 között beutazta egész Kelet-Európát, a szovjet-határtól a Fekete-tenger bolgár partjáig, mindenütt magyarok után kutatva, hogy hírt hozzon az orosz határszélen élő bukovinai székelyekről, a moldovai csángókról,a dunai kikötők magyar hajósairól, Bukarest és a Dobrudzsa magyarjairól. E regényes útirajz egy új magyar világot tár fel előttünk, amely úgyszólván itt van a szomszédságunkban és mégis mintha óceánok választanák el tőlünk elhagyatottságában.

 Még éppen csend honolt a Tűzföld jeges poklától a Baktérítő forró dzsungelvidékéig terjedő ország-góliátban, Argentínában, mikor 1968-69 folyamán ott éltem fél esztendeig.Az Andok kőkolosszusaival szegett pampán át eljuthattam a patagón meseta ezüst homokhegyeit harapdáló tengeröblökhöz, ahol elefánt nagyságú fókacsordák élik meglepően fegyelmezett társadalmi életüket. Tanulhattam a nagy múltú Argentína viharos, s mintegy újabb, eljövendő viharokat jósoló rég és közelmúltjának történelmét. Legjobban a felejthetetlenül szép Paraná deltában éreztem magamat, a babér és fűzfák szegélyezte sok-sok kis folyón száguldó csónakunkban, fejemen az elmaradhatatlan szalmakalappal.