Tibor Keresztury

,"A tíznegyvenhármas HÉV-re várunk, csupa értelmesnek látszó, jól szituáltnak mondható, ám az átmeneti megbillenésnél immár súlyosabb lecsúszás folyamatát leplezni nem tudó, megviselt alak. A gleccser jegébe tíz körömmel kapaszkodó középosztály nem túl régen még értelmiségi mivoltukra büszke tagjai, akik átálltak a biciklire, tömegközlekedésre az elmúlt évek folyamán. Először csak egyszer-egyszer hagyták otthon a tíz évnél öregebb, szétesőben levő kocsit, azután már mindig, s ennek egyáltalán nem csupán a dugók elkerülésének praktikus szempontja, hanem az üzemanyag ára volt az oka. Egykor szebb napokat látott figurák: öltözetük igényes, ám erősen megkopott, többségük évek óta nem vett magának semmit, örült, ha a gyereknek tudott. Megannyi álomtalan Aldi-kuncsaft, útban a szomatikus betegségek testre szabott változatai felé. Nincs állásuk, nem sietnek sehova. Megpróbálták, de erőfeszítéseiket nem honorálta a haza. A tévében hallható általános felvirágzás úgy ment el mellettük, mint most egy garázsmenet feliratú szerelvény - lassítás nélkül, a pofájukba sípolva durván, élesen; esélyt sem hagyva rá, hogy felszálljanak. Nincs haverfelvétel, kisgyerek." Ez Keresztury Tibor legújabb könyvének egyik legemblematikusabb bekezdése, az írások fő helyszíne ugyanis a városi-elővárosi tömegközlekedés, hősei pedig a hol tragikusan, hol abszurd vagy épp groteszk módon elbukott hősök. A vesztesek, a jobb sorsot érdemlők, akiknek a jelenben nem osztottak lapot. Sőt, nem hogy nem osztottak, hanem még azt a néhány gyenge kártyát is kivették a kezükből. A szerző mégis úgy képes elmesélni ezeket a jellegzetes, káeurópai történeteket, hogy közben a könnyünk folyik a nevetéstől. És amin nevetni tudunk, azt már legyőztük, vagy legalábbis megszelídítettük." (a Kiadó) "Ötven, mondta fejcsóválva, jó öreg vagy, baszki, és szájába tett egy alkarnyi méretű szivart. Ültünk egy autóban, amit a sár félig elnyelt, valahol a Hortobágy közepén. A koromfeketébe burkolózott tájra halálos csend borult. Ezt hallgasd meg, mondta a barátom egy CD behelyezésével küzdve, ettől becsinálsz. Poroszló óta fenyegetett vele. Te, Atesz, én momentán leszarom a Neuroticot. Jó, mondta sértődötten. Te tudod." "Dél van. Megkondul egy harang. Rendíthetetlenül áll a zászlócsattogásban a seprűjére támaszkodó asszony, a Kárpátok őre, és a teve. Várják a további fejleményeket."

Keresztury Tibor új regénye letaglózó önéletrajzi visszatekintés. A testi-lelki megpróbáltatásokon és a különböző kórtermeken keresztül jutunk el a születés pillanatáig és a gyerekkor moccanatlan, valamint az ifjúkor mozgalmas időszakán át a keserű jelenig. A fejezetekben az elbeszélő kíméletlen őszinteséggel vall függőségeiről, betegségeiről, gyógyulásairól és mostani állapotáról. Közben – mint szellemek vagy kísértetek – meglátogatják őt a valós személyekből, rokonokból összegyúrt, egykoron megalkotott figurái, majd a végén maga indul el Szindbádként, hogy találkozzon velük. A Kereszturyra jellemző erős atmoszférateremtés és önirónia, valamint a groteszk véres valósága itt erősebb, mint valaha. Ahogy írja: „Én a halállal elvileg tegező viszonyban vagyok: hogy mást ne mondjak, a szülészetről a pathológiára vittek haza az ideihez képest felhőtlenül boldog hatvankettes békeévben a szüleim, ki sem kellett lépniük a debreceni klinika kapuján.”