László Szále

Pokolhegy ?Ráckeve egyik „külvárosa”, főleg szegények – cigányok és nem cigányok – lakják. Ahogy a szerző írja: „Számomra tenger-gazdagságú csepp.” Ez a könyv nem helytörténet, nem is szociográfia, inkább riport, amelynek nem az itt élő cigányság a főszereplője, hanem Pokolhegy. Hogyan éltek és élnek együtt szegények, gazdagok, cigányok, nem cigányok, mit gondolnak egymásról a szomszédok, hogyan vélekednek tanárok a diákokról, diákok az iskoláról, polgárok a hivatalról, a hivatal hogyan róluk. A cigány–magyar együttélést, amely Magyarország egyik legfontosabb jövőbeli problémája, nem a GDP fogja meghatározni, nem is kormánydöntések, hanem a felek közti viszonyok minősége: első lépés az egymásrautaltság megértése, a második pedig a másik fél problémáinak megértése. Mert ma még nem látjuk a fától az erdőt. A fa ez esetben az egyik fél problémája, az erdő a másiké.Szále László kérdez, egymás mellé állít cigány és magyar sorsokat, ítéljen az olvasó. S ha nem tud ítélkezni, nem baj. Gondolkodjon. Izgalmas, olykor szívszorítóan szép és igaz olvasmány, nem is elsősorban a tények, hanem a szerző szülőföldszeretete és a könyvében sorsukat felsorakoztató emberek – férfiak, nők, gyermekek – egymásrautaltsága és ennek megélése miatt.

„Egy embert ki lehet űzni a szülőföldjéről, de a szülőföldjét kiűzni az emberből nem lehet.” „Szigetújfalu egy a sok magyar falu között, s egy a magyarországi sváb települések között is. Különlegességei nincsenek. Ha vannak, inkább a régi korokból. Itt húzódott egykor a római birodalom határa, s itt állt a Duna-parton a limes erődítményeinek egyike. A középkorban kolostort építettek köveiből, mely azóta ugyancsak az enyészeté lett. Az ősi kövek csak nagyon szűkszavúan beszélnek a régmúltról, akárcsak az újfalusi öregek a saját múltjukról, annak is egy sosem feledhető szakaszáról, az 1946-os kényszerű kitelepítésről. És annak meghökkentő-szép folyományáról, a kényszerű visszaszökésekről. Kényszerűt mondunk, pedig a hazaszökés már – szemben a kitelepítéssel – teljesen önkéntes elhatározás volt, mégis mintha a lelkek mélyén valamilyen különös kényszerítő erő irányította volna a döntéseket. Természetesen nem egyetlen erő befolyásolta őket. Ha egy lett volna, illethetnénk a konvencionális hazaszeretet szóval, vagy a gravitációnál is titkosabb szülőföld-vonzással, melyet nem tudott megsemmisíteni a kiűzetés traumája. Talán mert érezték, nem a szülőföld vetette ki őket magából, hanem a szülőföldön éppen regnáló hatalom önzése és szűklátókörűsége.”