István Bársonyi

Bársony István természetimádó vadásznak tartotta magát, és ez az önmeghatározás jól kirajzolódik ebben a válogatáskötetben is. A természetimádó vadászról azt kell tudni, hogy "vad nélkül sokszor tér haza, de hangulat nélkül sohasem. Nincs az esztendőnek olyan szaka, a napnak olyan órája, perce, az időjárásnak olyan szeszélye, hogy a nyílt szemű és fogékony lelkű megfigyelő mindig és mindenütt meg ne telnék a természet gyönyörűségeivel." A vadászat szeretete Bársony Istvánnál családi örökség volt: édesapja vezette be ebbe a világba, amely aztán az egész életét meghatározta. Nyolcéves korában lőtte első vadját, s tizenhárom esztendősen vált önálló vadásszá. Később azután hazánk szinte valamennyi tájegységén vadászott, élményeit papírra vetette. Termékeny író volt, írt elbeszélést, rajzot, regényt és főképpen természetleírást és vadászrajzot. A Petőfi Társaság és a Kisfaludy Társaság is tagjai közé választotta. Főleg vadásztörténeteivel aratott sikereket. Hangulatos írásai ritka természetismeretről tanúskodnak, színes stílusuk révén a közönségnél nagy kedveltséget szereztek Bársony Istvánnak. E kötet a négy évszak változó keretében vonultatja fel a pazar tájleírásokat, a költői hangulatokat, a hasznos gyakorlati tudnivalókat - és persze az állatokat: olvashatunk többek között vaddisznó-, szarvas-, őz-, medve-, farkas-, szalonka- és vadlibavadászatról, valamint hűséges vadászebekről. "Aki a hangulatokból jobban kiveszi a részét, az a természetimádó; de a vadász az, aki mindenüvé elvezet, ahol a hangulat megterem."

Bársony István (1855-1928) író, publicista, vadászíró volt. Életében több mint negyven kötete jelent meg, és ezernél is több írása, cikke különböző újságokban, lapokban. Ő az első olyan vadászíró Magyarországon, aki irodalmi igénnyel ábrázolta a természetet, a benne élő állatokat, és nem utolsósorban egy életen át tartó vadászélményeit. Ő lett a minta, hozzá mérték később Zsindely Ferencet, Fekete Istvánt és több más neves vadászírót. Halála után könyvei nem jelentek meg újra. Írásait 1950 után is csak antológiákban olvashattuk, és csupán néhány kötetnyit a vadászelbeszéléseiből. Több mint fél évszázadnak kellett eltelnie, hogy újra kiadott művei az olvasókhoz kerüljenek, s immár a nevét viselő közalapítvány gondozza életművét, szerkeszti könyvekké írásait. Vadászírásainak egy olyan válogatása került e kötetbe, amelyek könyv alakban még sohasem jelentek meg. A tárcák, elbeszélések jelentős része régi újságokban lappangott, arra várva, hogy a könyv lapjain most ismét életre keljen. A vadásztörténetek az évszakok változását követik. Vadászatok a havas erdő szívében, a tél selymes-bársonyos első havával Az új élet hatalmas, erős zsendülése tavasszal, a déli szelek szívet lankasztó, szerelmet ébresztő érintése Kínzó kánikula nyáron, amitől rezeg, délibábozik a levegő a magyar puszták fölött, hogy aztán a napisten csókjától megszülessen a lassú hervadás A zord ősz sajátos szépségei, amelyet csak az elmélyedő éles szem vesz észre, és a szeptemberi szarvasbőgés mind-mind benne van az írásokban. Aki az itt összegyűjtött írásokat fellapozza, maga is átélheti, részese lehet a természet örökké megújuló világának és a legférfiasabb nemes szórakozásnak, a vadászatnak.

Bársony István (1855-1928) író, publicista, az utókor számára főképpen vadászíró. Magyarországon elsőként ő ábrázolta irodalmi szinten az élő természetet, a szabadon élő állatok világát és az ember viszonyát a környezetéhez. Több mint negyven éves írói pályafutása a későbbi generációk számára minta volt és iránymutatás. Tárcáinak és egyéb írásainak száma a jelenlegi kutatások szerint megközelíti a kétezret, de ezeknek még fele sem jelent meg könyvben, így volt miből meríteni. A kiadó által 2016-ban megjelentetett „Tavaszi szalonkázás” után ez már a második kötet Bársony Istvántól olyan írásokkal, amelyek régóta lapulnak régi újságok töredezett lapjain.

Az életet irányító komoly dolgokon kívül két szenvedély van, ami különösen összeköti azokat, akikben közös. Az egyik a kártya, a másik a vadászat. Csakhogy amíg a kártya többé-kevésbé az ellenfelet, - néha az ellenséget, - láttatja egymásban a játszó felekkel: a vadászat éppen megfordítva, a legkedvesebb pajtási, gyakran baráti viszonyt kelti és erősíti meg. A vadásztársaságok rendszerint vidámak, tréfálni szeretők, móka- és adomakedvelők. Mindenki átél valamit a vadászéletében, ami mulatságos, és aminek az elmondásával meg lehet nevettetni, s aki maga nem dicsekedhet vele, hogy érdekes vagy bolondos esetei voltak: legalább hallott effélét, s azt adja tovább jókedvűen. Ez a könyv ilyesmik gyűjteménye. Tréfás vadászesetek, kalandok, s adomajellegű apróságok vannak benne. Mulattatni kívánom vele az olvasót. Jókedvet kívánok mindenkinek.

A nemzet megmozdult és a magyar lobogó a hazaszeretetnek, a hó tisztaságú becsületességnek és az életbe vetett reménységnek a színeivel lengette bokrétás pompáját országszerte. Mindenki elment, vagy menni készült. A háború borzalmai után a harcmezőn kopár pusztaság marad. Az első növény, amelyik életre ébred, a vér virága: a pipacs. November 11-én 11 órakor írták alá a fegyverszünetről szóló megállapodást. A pipacs virága legyen az emlékezés és az újjászületés örök jelképe.