Zoltán Böszörményi

"Aki egy nehezen feledhető, vízzel telt üvegfigurák koreográfiáját idéző vers élményével szeretne gazdagodni, lapozza fel e kötetben a Majorana vallja című költeményt: Végül is nem szerettem, ez volt a tévedés. Kit a legjobban szerettem, szívemben ő a kés. Kit a legjobban szerettem, színt a színre hogyha tettem, tarkább lett a kérkedés. Rőt vitorla azúr égen, vízen súlytalan hajó, csillámlás a nyári éjben, veled együtt volna jó. Nézlek, ámde mégsem látlak, megvakít a szenvedély, ám a sorsom egyre áltat. Milyen nagyon kellenél. Már rég írtak magyarul ilyen egyszerű, ösztönös, áttetsző, szinte szellem-kezek által papírra vetett dalt. Mert dal ez, csak a költő nem jegyezte le hozzá a dallamot és a hangszert, amely a tenort kísérné." (Szőcs Géza)

A Csendes- óceán felől érkező szél szőke fövenyt, homokszemet homokszemhez tapaszt. A mindenség és a képzelet kézen fogva szalad. A szépség fáradhatatlan munkál Érosz udvarában. A parton legyen sétád derűs. Vidd magaddal Tadziót, gondolj Phaidroszra, kit Szókratész imádott. Az írás is önkívület. Máglyák lángja. Utánakap az ember, hogy az irdatlan tüzet magába terelje. Nevezzük ezt az egész világot feldúló,önmagánál fogva és önmagában egyetlen formájú örök létezőt szerelemnek.

Az atomfizikus zseni, Ettore Majorana rejtélyes eltűnése ihlette meg Böszörményi Zoltánt, hogy poétai énje alteregójaként jelentesse meg őt verseiben. Újra felfedezi, kitalálja Majoranát, hogy az ő képében mondhassa el mindazt, amit e költői álöltözetben képes a legjobban megfogalmazni. A mindenségről. A gondolat és az érzések laboratóriumában megszülető reményről. Amely az élet maga. Az ő élete is.