József Deér

Ha a gyakorló szemünk a hatalmas eurázsiai kontinenst úgy tudná áttekinteni, mint valamely hegy lábánál elterülő tájat, akkor ebben a képzelt panorámában alighanem az a hosszú sáv kötné le elsősorban figyelmünket, mely e világrész északi és déli szférái között Mandzsúriától egészen a keleti Kárpát bástyájáig húzódik végig. Ez az úgynevezett steppe-övezet, mely hol fakó, hol gesztenyebarna és fekete földszínével élesen elüt az északi erdőrégió mélyzöld foltjától s attól a dús vegetációjú szubtropikus déli tájtól, melyet a síkság felé a Kaukázus, a Hindukus és a Himalaya égbenyúló sziklafalai határolnak. A steppe nyílt, fátlan síkság, mely tájjellegét a föld jelenkorában, minden emberi beavatkozástól függetlenül nyerte el. Felszínét főként az övezet északi részében, melynek határvonalát a Kaspi, az Aral és a Balkas tavak északi partjai jelzik, fű borítja: innen a steppe szó, mely oroszul füvet, pázsitot jelent. Ettől délre a dúsfűvezetű fekete és gesztenyebarna földek fokozatosan homokos rónákba mentek át, melyek helyenként sivár pusztaságokkal váltakoznak. Bár a Pamir-fennsík, az Altáj és a Tiensán hegyei egy keleti és nyugati részre tagolják e szinte mérhetetlen síkságot, a hegyvidék szorosai és hágói mégis minden időkre biztosították az átjárást s ezzel a steppe-övezet folytonosságát. Ezen a területen már a történeti idők hajnalán oly kultúrák tűnnek fel, melyek összhangzóan simulnak e táj sajátos adottságaihoz és életlehetőségeihez. Talán nem becsüljük túl a földrajzi tényezőknek a történetben vitt szerepét, ha rámutatunk arra a feltűnő egyezésre, mely Eurázsia északi, középső és déli részeinek táji alkata és a tájakon kibontakozó emberi kultúrák között világosan megmutatkozik.