Gaál Mózes strana 2 z 2

Gaál Mózes (1836-1936) kora ifjúsági irodalmának népszerű művelője volt, számos történelmi tárgyú művet írt konzervatív szellemben, a humánum jegyében. Szépirodalmi formában szinte az egész magyar történelmet feldolgozta. A "Magyar nők" történelmünk sorsfordító esztendeit mutatja be, ezúttal női sorsokon keresztül: a kora középkori európai viszonyokba beilleszkedni próbáló magyarság történetétől kezdve az Árpád-kor, majd az Anjouk intrikái mellett egészen Mátyás korának ábrázolásáig, illetőleg az azt követő török kor viszontagságainak izgalmas visszaadásáig. A kortörténeti utazás utolsó fejezete a Wesselényiek törekvésein keresztül a magyar és császári viszontagságokba engednek bepillantást. Ahogy a szerző fogalmaz: "Lelki nagy kívánság szülte ezt a munkát. Sok ideje forgattam elmémben, meg-meghánytorgattam: lesz-e, aki vélem megtegye az utat, bejárja az avart, s virágot keressen a sok százados sírhalmokon, virágot, mely tetsző a szemnek; virágot, melynek mérges a gyökere, bódító az illata. Meghallgatják-e sajátságos történeteimet, melyek annyira különböznek a mai édeskés-savanykás, ideget bolygató történetektől?"

Valahogy nagy nehezen megtudtam ezeket a meséket. Sokat jártam, sokat hallgatóztam, míg megtudtam, mert kevesen tudják, s azok is titkolják. Pedig nem szabad titkolni azt, ami szép, hanem oda kell sietni mindenkihez és elmondani mindenkinek, csak azé rt, mert szép. Mindezekben a mesékben egy leányka jár. Mondták, hogy Mildinek hívják; én is úgy mondom, Mildi. Elmondom, hogy milyen Ő, akiről annyi furcsa dolgot hallottam." (a Szerző)

Eddig, ha mesélt az édesanyád tündérekről, sárkányokról, mindig azt kérdezted: De igazán, vajon éltek-e azok? És édesanyád azt mondotta neked, hogy azok csak a mesékben éltek. Te pedig szeretted volna, hogy éljenek igazán. Hallgasd most meg az én m eséimet. Ezek igaz mesék lesznek; a hősök mind egy szálig éltek, csakhogy régen régen.

Eddig, ha mesélt az édesanyád tündérekről, sárkányokról, mindig azt kérdezted: De igazán, vajon éltek-e azok? És édesanyád azt mondotta neked, hogy azok csak a mesékben éltek. Te pedig szeretted volna, hogy éljenek igazán. Hallgasd most meg az én m eséimet. Ezek igaz mesék lesznek; a hősök mind egy szálig éltek, csakhogy régen régen.

„…ha feltámadna halottaiból a nagy Széchenyi, s végigjárná ezt az országot! Ha látná a fényes fővárost, melynek Európa világvárosaitól nem kell szégyenkeznie, a Duna hátán tovasikló gőzhajók raját, a palotasorokat, melyek félszázad alatt mintegy varázsütésre szegélyezték a széles utcákat, a Vaskapu sziklamedrében biztosan közlekedő hajókat… a gyárak füstölgő kéményeit: hogy feldobogna a szíve a büszke örömtől… – Nem voltam rossz prófétája hazámnak, nem voltam rossz napszámosa a nemzetnek. Teljesedett mindaz, amit előre hirdettem a kétségbeesés napjában, bár okulnál belőle én édes nemzetem, tanuld meg belőle a munka, a kitartás mindenható erejét! Az ércszobor, mely ott áll a Lánchíd előtt, néma és komoly; de az a Széchenyi, kinek szelleme lebeg a haza felett, s ott él az elmék és szívek redőiben, olyan beszédes. Lelkesít minden szava, drága oktatás minden igéje. Az éltető eszme Széchenyi hazaszeretete, mely henye szó helyett tettben nyilatkozott. „Csak a gyenge szereti önmagát, az erős egész nemzeteket hordoz szívében.”