Dezső Szabó strana 2 z 2

Az 1932-ben keletkezett regény egy író, hányattatásainak krónikája, mely mögött nem lehet nem észrevenni az önéletrajzi motívumokat. A koldustörténet persze írói fikció, s miközben az alaptörténet egy árva kislány megmentéséről szól, mindvégig érezzü k: a főhős próbálkozásai eleve kudarcra vannak ítélve. Szabó Dezső ironikus, pamfletbe hajló írás- és szemléletmódja hajdanán valósággal meglepte az író- és olvasótársadalmat!

Nem is olyan régen még a tiltott könyvek listáján szerepelt a 20. századi magyar nagyepika e jelentős alkotása, amely a két világháború közötti hazai és kisebbségi magyar szellemi élet talán legnagyobb hatású alakítója volt a szépirodalmi művek közül. Kevesen ismerik, többnyire csak a róla kialakult-kialakított fantomkép nyomán, amely természetesen ilyen vagy olyan értelemben eltorzította a valóságos regényvilágot, és az írói mondanivalót. A mű arról beszél, hogy az ősi állapotában nyugalmas és harmonikus falusi világot miként rendíti meg a kiegyezés után bekövetkezett felemás polgárosodás, és sodorja el mindenestől a háború. A regény cselekménye három helyszínen játszódik: a havasok alján levő székely faluban, a nagyvárossá fejlődött és háborús hisztériában vergődő Budapesten és a galíciai harctéren, illetve a frontvonal mögött, Ungváron. A szerző egy falu földbirtokos (Böjthéék) és papi (Farcádyék) családjának alakjait megrajzolva bizonygatja: a magyar falut, a magyar népet, a magyar fajt urai kiszolgáltatták az idegen kizsákmányolásnak, s a fővárosi értelmiség is csak ezt szolgálja. A négy regényhős együttese - Farkas Miklós, az Ady-maszkot viselő író, a budapesti új irodalmi élet hangadója, Böjthe János, aki egyetemi tanulmányait befejezve tér haza Európából, s szülei meglepetésére úgy dönt, hogy földet fog művelni, Farcády Judit a szépséges paplány, aki színészi pályáról álmodik a falusi parókia sötét szobájában, és Barabás Mária, a parasztság ősi életerejének képviselője - szabályos rendszert alkot: Miklós és Judit a tradicionális nemesi réteg kiégettsége, életképtelensége miatt a pusztuló, János és Mária az újjászülető magyarságot testesíti meg. Az elsodort falu szellemi hatása egészen a máig ér. Szabó Dezső, akire már mindenféle jelzőt aggattak, valójában mindenekelőttinek tekintette népét, országát, faját. Magyarsága annak a hazájához végsőkig hű embernek a hitvallása, aki érzi a közeledő véget, tudja és ismeri a válság, illetve elmaradottság okait, és ezeket le is meri írni. Szenvedélyesen ostoroz, írása kíméletlen, szívbemarkoló igazságok sora, melyeken ma is érdemes elgondolkozni - hisz a viharfelhők fejünk felől nemhogy eltűntek volna, hanem csak sokasodtak.

Szabó Dezső életművének nagyszerű meglepetése ez a sodró lendületű fejlődésregény, mely a szerzőjére oly jellemző varázslatos elbeszélő stíluson túl a népmesei hősök és antik eposzok világába emel, miközben a realitáshoz fűző cérnaszálat sem hagyja elpattanni, hogy a történet végén egy, az írótól szokatlanul boldog, derűs és szép jövendőt mutató-váró befejezéssel helyezze vissza a szülőföld valóságába főhősét és a könyv olvasóját egyaránt.

Szabó Dezső főműve, "Az elsodort falu" megírása után rögtön elkezdte írni a folytatást. A "Megered az eső" az 1918/19. évi magyarországi forradalmakat - pontosabban e forradalmak elsikkasztását - ábrázolta. A regény hősei a tabáni Hadnagy utcai házacska lakói, a lecsúszott Kovács család tagjai tulajdonképpen az író saját családjának jellemző alakjai. Ezek az egy gyökerű, időnként egy tűzhely körül összegyűlő, mégis megannyi életpályát megtestesítő sorsok, illetve a hozzájuk közel állók figurái alkotják azt a panoptikumot, amelyben Szabó Dezső az 1918 őszi és az 1919 tavaszi forradalmakat a maguk teljességében és eltorzult mivoltában jeleníti meg. A mű bemutatja, hogy a világháborúból vesztesen kikerülő, fenekestül fölfordult ország, s kivált a főváros népe miként éli meg a "feje fölött történő" forradalmat, pontosabban a forradalom kisajátítását. Az író hihetetlen beleérző képességgel éli át és láttatja az elgyötört és elbutított, megvadított és pillanatokra mégis ki-kijózanodó tömeget; az elkeseredést kihasználó, hataloméhes új elit formálódását. Vagyis azt mutatja meg, hogy az eltűnő régi uralkodó osztály után nem egy nemzeti megújulással jelentkező, hivatására érdemes politikusréteg formálódik, hanem a nemzeti forradalom elmaradása okán ennek épp egy groteszk karikatúrája jön létre. A regényt ugyanaz a nyelvi gazdagság, kifejezőerő és utánozhatatlan stílus jellemzi, amely az író korábbi műveiben is lenyűgözte olvasóit.

A Segítség!, noha a magyar irodalom legjelentősebb regényeinek egyike, soha nem volt tananyag és nem lett kötelező olvasmány. A vele szemben folytatott ellenpropaganda megelőzte a megjelenését, és máig tart. Talán mert radikális társadalmi analízis, mélymerülés a magyar sors- és fajproblémák ijesztő és sötét óceánjába, panorámáját adva a két háború közötti magyar társadalom szellemi, emberi, morális és politikai milyenségének, tiltakozás a magyar értékek, tehetségek, a magyar sorsok megállíthatatlan pusztulása ellen. Az író a regényben három, távolról induló, később összeszövődő életpályában láttatja a magyar géniusz sorsszerű pusztulását. Az egyik főszereplő Boór Bálint, a sümegi származású nemes, a zseniális szobrász és kiváló politikus, a magyar szellemi értékek megtestesítője; a másik az Erdélyből Pestre került fiatal költőzseni, Baczó Mózes, a nemzeti irodalom nagy ígérete. Már a könyv első megjelenésekor nyilvánvaló volt, s maga az író sem igen tagadta, hogy mindkét figurában önmagát mintázta meg: Boór Bálint a meglett korú, Baczó Mózes a fiatal Szabó Dezső. Mindkettejük életének fontos szereplője a fiatal tanárnő, Katica, aki előbb Baczó menyasszonya, utóbb Boór Bálint szerelmese. A további alakokat tekintve a mű kulcsregénynek tekinthető: a két háború között mindenki tudta, hogy melyik szereplőnek ki felel meg a közéletben. Mint minden műve, a Segítség! is tükrözi az író sajátos, barokkosan gazdag expresszionizmusát, sodró nyelvi lendületét, epikai áradását. Figurái életteliek, eredetiek, s a pamflet jellegű, fel-feltörő humor szinte kompenzáló feltétele a regény folyamatos befogadásának. A könyv a magyar megmaradás fontos dokumentuma lehetne, ha elnyerné végre megérdemelt helyét a közgondolkodásban. Tucatszám idézhetők belőle döbbenetes erejű mondatok, ám álljon itt csak egy, képet adva arról, hogy milyen is volt az a bizonyos - folyamatosan félremagyarázott - Szabó Dezső-i fajvédelem: "Nem azt kívánom, hogy a magyar tűzhelynél hátrány legyen az, hogy valaki más vérű. Azt kérem: ne legyen előny az, hogy valaki nem magyar."

E kötetben Szabó Dezső hatalmas írói örökségének hat autentikus gyöngyszemét kapja kézbe az olvasó. A kisregények teljes keresztmetszetét adják az életmű ideológiai egységének és esztétikai sokszínűségének. Az Ócskay László kettős idősíkja árulás és hűség viszonyát, valódi és álhazafiság mibenlétét járja körül. A megrázó erejű Patkó István halála azon művek egyike, ahol a transzcendens elem nyomatékosan jelenik meg, és a magyar nyomorúságot egyetemes emberi nyomorúsággá tágítja. A Miért? hosszabb regénynek készült, az író ugyanis sohasem mondott le Az elsodort falu további folytatásáról. Figyelemre méltó társadalmi elemzés, kulcsregény, jól felismerhető benne gróf Károlyi Mihály és Jászi Oszkár alakja. A Feltámadás Makucskán a magyar irodalom legkáprázatosabb politikai pamfletje. Egy baranyai faluban húsvétvasárnapján beteljesül az írás; feltámadnak, majd hazasétálnak a temető halottjai, és folytatni akarják életüket. Egészen a Parlamentig hullámot verő, beláthatatlan társadalmi és jogi kalamajka keletkezik. A kormány és az egyház mindent elkövet, hogy a feltámadottakat visszaterelje a temetőbe, még "feltámadás-elhárítási kormányfőtanácsost" is kineveznek. A Bölcsők Makucskánban ismét világcsoda történik: egy misztikus, agresszíven terjeszkedő fa nő ki néhány nap alatt, és mindent elpusztít. Csakhogy a nemzet Istentől kapott sajátsága, hogy a csapások növelik az életakaratot, így a vereség megacélosítja a falut. A megfojtott kakas az író utolsó - méltatlanul mellőzött- jelentős alkotása. A történet a keresztényi könyörületességre épül, és a terjedő társadalmi erőszak ellen emel szót. Szabó Dezső mindezt egy olyan korban merte közzétenni, amikor idehaza küszöbön állt a nyilas hatalomátvétel, keleten Sztálin, nyugaton pedig Hitler regnált Európában.

A karácsony a legszemélyesebb keresztény ünnep: mást üzen annak, aki szerettei gyűrűjében él, és mást a magányosnak. Szabó Dezső még gimnazista korában elköltözött a szülői házból, majd az érettségit követően Kolozsvárról is. Önkéntes száműzetése haláláig tartott, mert felismerte: "Ahhoz, hogy én lássak igazi látással: megfogamzón és megmaradón: egyedül kell lennem." Sajnos magánya túl tökéletesre sikerült, sosem talált társra az életben. Érthető, hogy számára a karácsony a csendes szenvedés, az egyedüllét szomorúsága volt. De azért karácsonyfát mindig állított magának. Mivel igazi karácsonyokról csak gyermekkori emlékei lehetek, idevágó írásaiban az önéletrajz eredetű motívumok gyakorta megjelennek. Novelláiban a karácsony valamiféle amplifikáló erővel bír: mindenkiből kihozza, felnagyítja, megerősíti a benne rejtőzködő szépet és jót. Szabó Dezső karácsonyi elbeszéléséi egyként igazolják: a végzetes magánnyal való fájdalmas szembenézés és a nagy morális összefoglalások kiváltói voltak életében a karácsony esték.

A Karácsony Kolozsvárt súlyos, örökérvényű morális és emberi szentenciákat tartalmazó írás, egyben iskolapéldája Szabó Dezső úgynevezett regényköltészetének: prózaisága mellett csupa líra ez a mű, költészet, itt-ott szinte vers. Mindemellett önéletrajzi ihletésű alkotás is, akárcsak a többi, amit a Mester előtte és utána írt. Főszereplője, Szűcs Barnabás természetesen Szabó Dezső maga, a történet pedig az ő megélt életének eseményeiből, emlékeiből szövődött. Mint a nagy magányosok mind, Szabó Dezső is rettegett a karácsonytól: olyan félve figyelte közeledtét és várta elvonulását, ahogyan a viharra tekint az országúti vándor. A karácsony a keresztény emberek nagy tükre, amely kétségbevonhatatlanul mutat rá, kihez tartozol: vannak-e tieid vagy nincsenek, magányos vagy-e, netán hiányzol valahol valakinek. Hogy a szentestén hol vagy és kivel, az mindent elárul rólad. A Csalán utcai albérlet lakója a valódi is és a regénybeli is végtelenül magányos ember volt, és éppen ezért mert csak a nagyon magányosak képesek erre kozmikusan tág és mindenkire kiterjedő részvétet érzett a többi szenvedő iránt. Szűcs Barnabás egy árva kislány megmentésén fáradozik. Hogy ebbéli igyekezetét a sok-sok viszontagság után siker koronázza-e, az a történet végi karácsonyesten derül ki, mikor is a főhős a jelképpé nemesült karácsonyfa díszítését szemlélve kijelenti: "Fel kell díszíteni minden ágat, legyen igazi karácsony."

A kolozsvári fiatalembert mindenki szerette egyetemi tanulmányai alatt, tanárai jeles irodalomtörténészt, tudóst, nyelvészt sejtettek benne. Első egyéves párizsi tanulmányútja után is úgy jött haza, hogy tökéletesen tájékozott volt a klasszikus és kortárs francia irodalomból, nem győzték csudálni, hogy szedett össze ennyi mindent egy év alatt. Huszonnyolc évesen az erdélyi irodalmi megújulás közepén találta magát írt, örültek, megint írt, megint örültek, közölték, jól van.

Szabó Dezsőről leginkább a vaskos, korszakot átfogó regények, a mindenre kiterjedő, alapos társadalmi elemzések jutnak eszünkbe, pedig az író a miniatúrának is nagymestere volt. Ennek bizonyítéka a kiadó vállalkozása: több kötetben közzétenni novelláinak káprázatos világát. ... Folytatás ›› Az első kötet elbeszéléseinek tematikailag a gyökerek, azaz Erdély a közös nevezője, hiszen "egész életem, egész művészetem Erdély meglényegülése". Ám a kötet egyúttal keresztmetszetét adja szerzője teljes írói és emberi világának is, hiszen a novellák alapvetően azon négy megkerülhetetlen tragédia szülöttei, melyek Szabó Dezsőt kínzóan foglalkoztatták. Az I. világháború: akkoriban a következetesen háborúellenes Szabó Dezső a front közeli Ungváron tanárkodott. A sebesülteket, halottakat hazaszállító katonai vonatok, a gimnázium épületében rögtönzött hadikórház rettenete élete végéig elkísérte. E témakörben alapvetően egyvalamit boncolgat: lehetséges-e hűségesnek maradni az emberséghez? Trianon bekövetkezése: noha sorsszerűnek és a magyar politikai mulasztások miatt elkerülhetetlennek találja, mégis azt keresi, hogy a magyar, akin átlépett a határ, maradhat-e hűséges a nemzethez? A szenvedés egyetemessége: a korszak szörnyű társadalmi viharaiban a másik embert "szenvedésében társának" tekinti, és mindennél jobban érdekli e másikhoz való hűség fontossága. Öregedés: az agglegényként élő, gyermektelen író egyre kínzóbban ütközik bele az elkerülhetetlen vég, a rá váró nyitott sír víziójába, mely azzal szembesíti, hogy hűséges tudott-e maradni eredeti, kolozsvári önmagához mozgalmas élete elmúlt évtizedeiben? A kötet valamennyi elbeszéléséből tehát Szabó Dezső legközpontibb etikai problémája bontakozik ki: a hűség. A(z) Éjszaka Erdélyben (Könyv) szerzője Szabó Dezső.

Minden korok minden prófétájának a dolga roppant egyszerű, hiszen elrendelt életet él: azt mondja, amit mondania kell, amiért küldetett. Az üzenetet - az egyetlen valóságos és üdvözítő igazságot -, amit felismert, csak hirdetni áll módjában, megváltoztatni nem. Így aztán, ha a közönyös tömegben rétori buzgólkodása ellenére sem talál hívekre - azaz hazára -, akkor a felelősség nem az övé, viszont a kudarc égető szégyene annál inkább. A Jézus szavai nyomán született közmondás - senki sem lehet próféta a maga hazájában - Szabó Dezső kortársi megítélésére is jellemző volt. Csak aki el tudja képzelni az elutasított, kinevezett majd elszigetelt próféta életérzését, az tudja megérteni az író novelláinak világát: "Ó, szegény magyar Don Kisott, görények és patkányok közé vágtattál eposzt csinálni!" E sokszor önéletrajzi ihletésű elbeszélések autentikus bepillantást nyújtanak Szabó Dezső szellemiségének alapvetéseibe, például a gyakorta visszaköszönő determináció-érzésbe, a "mi az író dolga a világban?"- motívumába, a magány és a búcsúzás témájába, de a temető-kultusz és a másokért élés elv is megjelenik elbeszéléseiben. Szomorú sajátsága világának az öngyilkosság gondolatának fel-felbukkanása, míg a Szabó Dezső-i prófécia legalapvetőbb tanítása, a keresztényi szánalom tragikus hiánya is megszólal az egyik kis remekműben. Szabó Dezső a magyar sors legmélyebb mélységeit kifejező próféta, aki egy nemzedék figyelmét fordította e kérdések felé. Hazátlan prófétaként halt meg, de emlékműve 1990 óta a Gellért-hegyről figyel a fővárosra, mint ahogyan meg is jósolta egyik írásában: "Ott fogok állni majd őrhegyed ormán, a vén Gellért keleti peremén: örök vigyázásban, örök szerelemmel, örök pásztorként, úgy nézlek én." Sokunkban szerencsére már hazára talált.

Szabó Dezső életművének nagyszerű meglepetése ez a sodró lendületű fejlődésregény, mely a szerzőjére oly jellemző varázslatos elbeszélő stíluson túl a népmesei hősök és antik eposzok világába emel, miközben a realitáshoz fűző cérnaszálat sem hagyja elpattanni, hogy a történet végén egy, az írótól szokatlanul boldog, derűs és szép jövendőt mutató-váró befejezéssel helyezze vissza a szülőföld valóságába főhősét és a könyv olvasóját egyaránt.

Az 1932-ben keletkezett regény egy író, hányattatásainak krónikája, mely mögött nem lehet nem észrevenni az önéletrajzi motívumokat. A koldustörténet persze írói fikció, s miközben az alaptörténet egy árva kislány megmentéséről szól, mindvégig érezzü k: a főhős próbálkozásai eleve kudarcra vannak ítélve. Szabó Dezső ironikus, pamfletbe hajló írás- és szemléletmódja hajdanán valósággal meglepte az író- és olvasótársadalmat!

Az 1917-ben írt kötet elementáris erővel hatott megjelenése idején, hiszen lélektani világa a magyar századvég irodalmának és Turgenyevnek a hatásait mutatta. Monarchia deja-vu? Korszakkritika? Kor kritika? Talán mindez együtt egy felbolydult világban, mementó egy felbolydult világról... A kitűnő társadalmi regény író-újságíró főszereplőjének kálváriajárása csak keret a kíméletlen társadalomkritikához, mely ijesztő tükör a farizeus, századelőbeli (poszt)dzsentriről, a pesti polgárság felemás arcáról. Mit tegyen egy ifjú, székely értelmiségi Pesten, aki megveti és elutasítja álságos környezetét, miközben épp ezért hagyta el korábban Székelyudvarhelyt? Mire kötelezi a családi hagyomány? Egyáltalán, van-e kitörés a determináltságból?

A karácsony a legszemélyesebb keresztény ünnep: mást üzen annak, aki szerettei gyűrűjében él, és mást a magányosnak. Szabó Dezső még gimnazista korában elköltözött a szülői házból, majd az érettségit követően Kolozsvárról is. Önkéntes száműzetése haláláig tartott, mert felismerte: "Ahhoz, hogy én lássak igazi látással: megfogamzón és megmaradón: egyedül kell lennem." Sajnos magánya túl tökéletesre sikerült, sosem talált társra az életben. Érthető, hogy számára a karácsony a csendes szenvedés, az egyedüllét szomorúsága volt. De azért karácsonyfát mindig állított magának. Mivel igazi karácsonyokról csak gyermekkori emlékei lehetek, idevágó írásaiban az önéletrajz eredetű motívumok gyakorta megjelennek. Novelláiban a karácsony valamiféle amplifikáló erővel bír: mindenkiből kihozza, felnagyítja, megerősíti a benne rejtőzködő szépet és jót. Szabó Dezső karácsonyi elbeszéléséi egyként igazolják: a végzetes magánnyal való fájdalmas szembenézés és a nagy morális összefoglalások kiváltói voltak életében a karácsony esték.