Jerzy Tumanovszkij

A stalker életében egyszer eljön az a pillanat, amikor már nem is tudja, miért megy a Zónába. Úgy vonzódik hozzá, mint gyermek az anyjához, mint vadállat az itatóhoz, mint virág a naphoz. Nem tudja, mit eredményez az útja, csak azt, hogy kezével rejtélyeket és szentségeket fog kiszakítani a Zóna méhéből. Néhány év után a stalker függővé válik. Nem élhet a Zóna nélkül. Nem tud meglenni a halálos kockázat nélkül, az őt körülvevő csend nélkül, a feje fölötti bágyadt napfény nélkül. Próbáld meg fél évre bezárni a négy fal közé, és megtapasztalhatod, milyen a stalker a Zóna nélkül. Pedig folyamatos küzdelem az élete: ki a fogát hagyja ott, ki csak valamelyik testrészét. Stalker volt, de most nyomorék, aki már nem mehet a Zónába. Végzete arra ítélte, hogy ott éljen a közelében, hallja hívását, lássa, ahogy szerencsésebb bajtársai elmennek és visszatérnek, s meghaljon a vágytól, mely már soha sem válhat valóra. A legtöbb stalker életében eljön a végső összecsapás ideje is, amikor határoznia kell: boldogan hal meg a csatában, vagy életben marad, emberi roncsként. Ez egy nagyon fontos döntés, mindenki a saját képességei szerint hozza meg: megtáncoltatni ellenségeit egy halálos forgatagban, és egyesülni velük a Zóna időtlenségében, vagy feladni egy részt saját belső világából, és megmenteni azt, ami ezután már alig ér valamit: az életét. Az igazi stalker megérzi, amikor eljön a végső csata ideje. És ezt mindenki másképp éli meg. De ha felfogtad, ha megragadtad, ha beléd ivódott, akkor neked már semmit sem kell elmagyarázni. Az utolsó pillanat, átitatva a csata gyönyörűségével - mi lehet ennél szebb?

Valami ismét készül a Zónában. A legkülönfélébb hétköznapi emberek egy Hangot hallanak a fejükben, ami a lezárt területre hívja őket. Kevesen élik túl az odavezető utat kalauz nélkül, de ha találnak magunknak egy stalkert, aki vezeti őket, van esélyük eleget tenni a Hívás parancsának. Párduc, a szökött fegyenc; Színész a komédiás; Varég, aki csak apját akarta elkísérni; Szikra, a titokzatos fiatal lány; valamint a Zónában magányosan bolyongó Brigg, mindnyájan ugyanoda igyekeznek. Menet közben gigászi mutánstömegekkel és egyre szörnyűségesebb teremtményekkel kell megküzdeniük, úgy, hogy valójában egyikük sem tudja, mi útjuk valódi célja. Közben azt is megsejthetjük, hogy a megelőző kötetekben felbukkant relikvia, a Végzet Láncának két darabja szorosan kapcsolódik veszélyes kalandjukhoz. A három eseményszál hol keresztezi egymást, hol párhuzamosan fut, hogy végül Novszjolkiban találkozzon. De hogy mi köze lehet egy elpusztított labor utolsó túlélőjének, Briggnek a Szolgálat egyik osztagához, Varégék csapatához, Szikra rémálmaihoz, a Sötét tapintható jelenlétéhez, egy rendkívül fontos memóriakártyához, az csak a legeslegvégén derül ki…

Színész, a stalker és Szuvenír, az odaveszett osztag parancsnoka képtelenek elfogadni bajtársaik halálát. Nem tudnak belenyugodni abba, hogy a titokzatos N–23-as laboratóriumkomplexum, melyben a barátaik végzetéhez vezető kísérleteket folytatták, még mindig létezik, és szörnyű veszélyt jelent mind a Zóna, mind az azon kívüli világ lakóira. Kutatásaikat sokáig nem koronázza siker, mígnem egyszer csak tudomást szereznek a Minótaurosz Projektről. Ki kell deríteniük, tulajdonképpen mi is ez, és hogyan kapcsolódik a keresett laborhoz. Kalandos és életveszélyes „kirándulás” veszi kezdetét a Zónába. A két bajtárs sebesülten, félholtan sem adja fel, kitartanak a végsőkig, hogy akár életük árán is elérjék a kitűzött célt: megsemmisíteni a kártékony labort.

A stalker életében egyszer eljön az a pillanat, amikor már nem is tudja, miért megy a Zónába. Úgy vonzódik hozzá, mint gyermek az anyjához, mint vadállat az itatóhoz, mint virág a naphoz. Nem tudja, mit eredményez az útja, csak azt, hogy kezével rejtélyeket és szentségeket fog kiszakítani a Zóna méhéből. Néhány év után a stalker függővé válik. Nem élhet a Zóna nélkül. Nem tud meglenni a halálos kockázat nélkül, az őt körülvevő csend nélkül, a feje fölötti bágyadt napfény nélkül. Próbáld meg fél évre bezárni a négy fal közé, és megtapasztalhatod, milyen a stalker a Zóna nélkül. Pedig folyamatos küzdelem az élete: ki a fogát hagyja ott, ki csak valamelyik testrészét. Stalker volt, de most nyomorék, aki már nem mehet a Zónába. Végzete arra ítélte, hogy ott éljen a közelében, hallja hívását, lássa, ahogy szerencsésebb bajtársai elmennek és visszatérnek, s meghaljon a vágytól, mely már soha sem válhat valóra. A legtöbb stalker életében eljön a végső összecsapás ideje is, amikor határoznia kell: boldogan hal meg a csatában, vagy életben marad, emberi roncsként. Ez egy nagyon fontos döntés, mindenki a saját képességei szerint hozza meg: megtáncoltatni ellenségeit egy halálos forgatagban, és egyesülni velük a Zóna időtlenségében, vagy feladni egy részt saját belső világából, és megmenteni azt, ami ezután már alig ér valamit: az életét. Az igazi stalker megérzi, amikor eljön a végső csata ideje. És ezt mindenki másképp éli meg. De ha felfogtad, ha megragadtad, ha beléd ivódott, akkor neked már semmit sem kell elmagyarázni. Az utolsó pillanat, átitatva a csata gyönyörűségével – mi lehet ennél szebb?

A Zóna nem kedveli a turistákat, de azokat, akiket befogadott, nem engedi el olyan egyszerűen. A Kova néven ismert stalker egyszer csak úgy határozott, visszatér szokványos életéhez – két társával együtt felhagyott a portyázással, eladta zsákmányát, és visszaváltozott Alekszej Kozsevnyikovvá, mesterszerelővé, szerető férjjé és apává. De a Zóna kegyetlen emlékeztetőt adott neki, és Alekszej kénytelen útnak indulni újra, hogy megmentse tízéves kisfiát… E veszélyes utazáson ellenfelei vagy szövetségesei – hisz bármikor felcserélődnek a jóság és gonoszság pólusai – egy hírszerző tiszt, egy ifjú üzletember és egy szektásokkal üzletelő bandita, mindenki a maga saját céljaival. És a Zónával folytatott, gyakran egyenlőtlen küzdelemben végül mindig kiderül: valamennyi anomália közül a legrosszabb és a legkiszámíthatatlanabb maga az ember…

A S.T.A.L.K.E.R. sorozat nagy sikerű szerzője, Jezsi Tumanovszkij, a fiatal nemzedékhez tartozó író ebben a regényében a jelenkor fájdalmasan aktuális és sokszor zavarba ejtő kérdéseit szegezi nekünk. Hol húzódik a határ a valódi és a virtuális világ között? Miféle játékmesterek irányítanak minket mindkét világban? Vajon csak egy hajszálra vagyunk attól, hogy a kényelmes fotelünk és monitorunk komfortzónájából hirtelen és akaratunkon kívül, valódi harcmezőn találjuk magunkat, egy igazi háborúban? Sokszor ellaposodott életünk elől a kibertérbe menekülve megtalálhatjuk-e a barátságot, a bajtársiasságot, a szolidaritást, a mások iránt érzett felelősséget, illetve az igazi bátorságot önmagunkban? Valóban csupán egy tisztítótűzként működő újabb háború ébreszthetne rá minket arra, hogy melyek az igazi értékeink? Ennyire nem változtunk volna? Ennyire magányosak és kényelmesek lennénk? Megállnánk-e a helyünket, ha csak magunkra lennénk utalva? Megannyi kínzó kérdés, amit az író, az orosz hagyományokhoz hűen, finom iróniával és tragikomikumba hajló, igen szórakoztató módon tár elénk. Ámde főhőséhez hasonlóan minket is csapdába csal, mert csak látszólagos válaszokat kapunk. Az igazi megoldásokat nekünk kell megtalálnunk, méghozzá egyre sürgetőbben.