Helma

1988-ban a Szabadsághegyi Állami Gyermekszanatórium egyik osztályán három tizenévessel furcsa, hátborzongató dolgok történnek. Látnak, hallanak dolgokat, melyeket rajtuk kívül senki más, s mivel mindhármuk betegsége alapot adhat a hallucinációra, senkinek nem mernek beszámolni a történtekrol. Pedig valaki oket választotta ki, hogy leleplezzenek egy száznegyven éves tragédiát. A gyerekek egy olyan titkot fednek fel, ami akár az életükbe is kerülhet. Vajon mi áll az egykori villa pusztulásának hátterében? A szanatórium körül egy sötét árny ólálkodik…

Hol vannak? Mi? Hogy itt? Akkor miért nem látom? – kérdezed Te, tolem a vaktól. Manapság a környezetünkben több látássérült – köztük a vakok is – olyan szinten élnek a társadalomban, hogy akik látnak, pont ok nem látják oket. Na nem azért, mert nem akarják látni, mert jobb lenne, ha… Hanem azért, mert életvitelük, felfogásuk és beilleszkedésük – ha lassan is – olyan szintre kezd emelkedni, hogy apróbb eltérésekkel, de ugyanolyanok, mint mindenki másé. Jönnek-mennek, dolgoznak, szórakoznak, élnek és éltetnek. Meg persze van olyan is, aki otthon kuksol… Viccelodnek, segítenek, utaznak és folytathatnám. Persze mindezt egyéntol függoen. Ha nem figyelsz fel a fehér botjukra, mert magaddal vagy elfoglalva, ok akkor is felszállnak egy buszra. Ha te azon morogsz, hogy egy hipermarketben az árak számait nem látod, mert azok annyira kicsik, a gyengénlátó az orrával olvas, de ezen nem hökkensz meg, mert betudod ugyanannak, mint a te problémád. Ebben a könyvben több felvonásos pillanatképet kaphat az olvasó arról, hogy mint látássérült, hogyan élem a mindennapjaimat; miképp teszem a dolgomat, hogyan oldok meg helyzeteket. Mint ahogy Shakespeare, aki egyszerre volt színész és író, én ugyanúgy játszom és rendezem a saját életemet Mindezt gondolataim áradatával, sajátos véleményemmel és meglátásaimmal. Ha csak mesének olvasod, az sem baj. De ha megtaníthatlak pár dologra, vagy feltárhatok benned néhány fekete lyukat, akkor jó érzéssel teszem le a tollat.