Mihazánk Könyvkiadó

"Szerencsémre egészen korán megismerhettem Thummerer Vilmost, és Gál Tibort, akik nélkül nem lendült volna ekkorát a Villányhoz képest későn eszmélő borvidék. Ekkor tájt módomban állt Szőke Mátyás borvacsoráját gardírozni Szegeden, így a régió legismertebb, legkomolyabb hatású borászaitól tanulni. Ebben az időszakban, a kilencvenes évek közepén még létezett, sőt ízlést, felvásárlási árat és kereskedelmi pozíciót határozott meg a szocialista bornagyüzemből lett szocialisztikus Egervin, ahol bár nem mindig volt elsődleges szempont a minőség, az üzemben, a hordók közt vagy a laborban kiváló borászok egész sora leste el egymástól a tudást. Egy lukkal odébb, a Nagyrédei Szőlőskert töltött be hasonló integrátori szerepet. Ha megnézzük a vezetői névsorokat, azonnal láthatjuk, hogy nem a szaktudás hiánya miatt estek szét ezek a nagyüzemek, hanem az örökölt munkakultúra és az integrációba vont szőlőültetvények korszerűtlensége miatt. A laza borrégióvá szerveződő három borvidék (Egri, Mátrai és Bükki (legkisebbje Csipkerózsika álmát szenderegte sokáig, s arról, hogy egy ideje ébren van, jószerével csak azok tudnak, akik személyesen lelátogatják az ígéretes pincészeteket Cserépfalutól Edelényig. Egy ilyen könyvnek épp az a haszna, hogy képet ad egy sok szempontból nagyon hasonló múltat megélő, de a különbözőségeket is bemutatni kész régióról, ahol több tucat egészen kiváló borászat várja a borutasokat. Azokat a borszeretőket, akik borturistaként mindenekelőtt kóstolni szeretnének, s mint tapasztalhatjuk, ebbéli vágyuktól sem múzeum, sem színház, sem kiállítás nem térítheti el, s a fürdő is csak azért jöhet szóba, mert az a borozást követő relaxációhoz tartozik. A borturista ugyanakkor nem rendelkezik hasonló, szakmai tartalommal feltöltött iránytűvel, mint amit most kézben tart, mert ez a fajta kiszerelés valahogy nem jött létre. Vannak szép albumok, idényjellegű helyi prospektusok, hasznos weboldalak, de az évekig használható, kizárólag a borral foglalkozó, a borturistát eligazító, zsebre is vágható, jegyzetelhető kiadvány mind ez ideig váratott magára." (Dlusztus Imre)

"Svájci, német, dél-tiroli, olasz telepedik közénk, mint ezerszáz éven keresztül mindig. Van szín magyar borász, aki sváb bálba jár és stifoldert készít; van sok sváb borász, aki élenjáró magyar és ünnepkor bocskait visel; van itt német nyelvű horvát és szláv nevű sváb is. Gyönyörű keveredés. Mecseknádasdon szekszárdi, Kisjakabfalván villányi borok készülnek - mindkét település Pécsi borvidékhez tartozik. Kérdezzük a kötődéseket, annyifélére derül fény, hogy egy nagylexikon is kevés lenne leltárazni - és akkor a ragaszkodások színeiről, szeretet teljes árnyalatairól meg sem tudnánk emlékezni. Pesti mérnökember döbben rá arra, hogy számára a baranyai táj a szülőföld, a Vaterland. Szolnoki közgazdász érzi úgy, hogy negyvenes éveit taposva vissza kell térni a nagypapa fogadójához, az édesapa elveszített álmaihoz, Szekszárdra, Makóról a fővárosba elszármazott első generációs értelmiségi lel hazára a szelíd tolnai dombok között. Gépészmérnök, programtervező matematikus, hűtéstechnikai nagyvállalkozó, testnevelő tanár, állami nagyvállalati vezérigazgató, a villamosságot egyetemen oktató kutató tér vissza a szőlőhöz. Matematika tanárnő dönt úgy, hogy negyven fölött beül a villányi szakközépiskolába borászatot tanulni." (Dlusztus Imre)

Magyarország egyik csodájáról, az ezerarcú pálinkáról dalolja e sorokat Kontor Tamás, miközben tulipános pohara falán egy egész nép kincse gurul végig. Kincskereső úton járt e kötet két szerzője, Dlusztus Imre és Soós Kálmán is. Nemzeti italunk szűkre szabott hazájában arra keresték a választ, mi történt az elmúlt másfél évtizedben? Kinek és minek köszönhetjük a jó magyar pálinka reneszánszát? Mi a titka, hogy ennek az újjászületésnek az üteme a hazai borászat példás helyreállításáét is felülmúlta? Honnan az erő, hogy hazai hódolói népes táborát maga mögött tudva, ma már világhódító útra készül? Századok alatt nemesedett a pálinka kultúrája színárnyalatokban és szellemi mélyrétegekben bővelkedővé. Az ezredforduló előtt pár évtizeden át a keleti barbárság martaléka lett mindaz, amit belőle öreg barátai a házi pincékbe, vakablakokba az élni akarásukba elrejteni nem tudtak. Azután röpke fél nemzedéknyi idő alatt lerázta magáról a ráaggatott büdös jelzőt, és megmutatta, hogy tényleg csoda: a magyar gyümölcs lelke. Ha jó kezekbe kerül ez a gyümölcs – akár prémium márkák főzőmesteréébe, akár bérfőzdésébe vagy éppen a kertvégi szaletliben a maga kedvét kereső, szabad emberébe –, elemi tisztaságában mutatkozik meg a lelke. A jó magyar pálinka mámorra és mélabúra is elragadhat, de ha mértékkel merítünk belőle – megemel és megtart. Miközben gyümölcsnemesítőket és -termesztőket, pálinkászokat és borászokat, muzeológusokat és cukrászokat, politikusokat és tanárokat, főzőmestereket és bérfőzetőket faggatott a két újságíró, a pálinkáról tudni érdemes dolgok gazdag tára bontakozott ki. Tulipános poharunk mellett ebbe is érdemes belekóstolni. Tisztelgés e kötet mindazok előtt, akik a restik sötétjéből kiszabadították az aranyat érő nedűnket, és azok előtt is, akik a kedvüket lelik vagy magukat keresik benne.

A Duna Borrégió készen áll a következtetések levonására és készen áll arra is, hogy megmutassa teljesítményeit. A régió egyediségét könnyen föl lehet ismerni, ha a borokhoz nyitottan közelít a kóstolója. A cserszegi fűszeres itt, a Kunságban talált otthonra. Igaz, a fajtát Bakonyi Károly a keszthelyi egyetemen, a cserszegtomaji tangazdaságban nemesítette, s így a fajta badacsonyinak nevezhető, mégis az Alföld talajszerkezete engedte igazán kibontakozni. A cserszegit megterheli a vulkanikus talaj ásványossága, sós jellege, míg az agyagos, barna homokos, meszes, esetleg löszös kunsági, hajós-bajai föld egyenesen szárnyra kelti ezt a csodálatosan izgalmas, játékos savú, ugyanakkor éretten is vibrálni kész fajtát. Nem véletlen, hogy a nemesítő professzor Frittmann Jánost nevezte ki a cserszegi nagykövetének, s az sem véletlen, hogy a fajta országos borversenyét immár Soltvadkerten rendezik meg.