Tündérvölgy

---

Kukorelly Endre regénye azt állítja, hogy az ember legboldogabb időszaka a gyermekkor, esetleg az ifjúkor. Amikor minden összeáll, van apu, anyu (jobb esetben persze), van Utas Üdítő, amit valóban gyártottak a zord hatvanas években, vannak csajok, van a foci, meg van a nyár, vagy ami van. Ilyen apróságokról szólnak ugyanis a regény töredékei, hiszen minden egyes bekezdése külön töredékként került egymás mellé. A szöveg nem folyamatos, hanem a figyelem fókuszálódásának egymást követő hullámhegyeit és hullámvölgyeit követi - ahogy történik valami, amin a gondolkodás elidőz, és mire észre tér, már egészen más történt, amin szintén el kell gondolkodni. A cselekmény nem lineáris, és a nézőpont sem egységes. Egyszerre hatja át a szöveget az ifjúkor végtelen komolysága, és az érett emlékezés végtelen iróniája, mely nosztalgiával támasztja meg saját múltjának ingadozó mérlegelését. Kukorellynek jól megy ez a stílus, verseiben, és a Sulineten évekkel ezelőtt ajánlott Szovjetúnió című regényében is ezzel él. Az irónia azonban néha a visszájára is fordul: a Kalasnyikov, ami akkor csak a tájkép viccesen érdekes mozzanata volt, disszonanciát kelt a mai szemlélőben. Kiderül ugyanis, hogy az idilli gyermekkor nem is idilli volt, hanem inkább a sötét hatalmak árnyékában eltöltött álomszerű, rövid és mámoros extázis. Kicsit olyan ez, mint amikor valaki a zuhanó repülőn még elmond egy viccet arról, hogy Putyin és Bush zuhan egy repülőn, és azon muszáj röhögni. A regény enciklopédikus részletességű, és mindeközben megmarad egyetlen hangszínnél, az ironikus nosztalgia hangjánál. Mindeközben láthatólag azok a részletek jelentik a legnehezebb feladatot az író számára, melyekben megkísérli múltként és felnőtt fejjel mérlegelni a múltat. Megpróbálja elmondani, hogy mi az igazság, hogy a részletek mögött milyen mélyebb összefüggések, világhatalmi tényezők, általános emberi kérdések húzódtak meg. Hogy a csajozás, ami akkor a leírt módon zajlott, vajon jelent-e valamit az örökkévalóság számára. Ez kissé túláradó követelés, és láthatólag nehezen találja meg Kukorelly azokat a szavakat, melyek romantikusabb korokban a "hazafiság" vagy a "kétely" terminusaival lennének leírhatók. Bizonytalan, nem eldöntött a kérdés, hogy helyes-e ilyen "nagy" szavakat használni egyáltalán. Gyanúsak ezek a gondolatok, és a regény mintegy kiemeli, kirajzolja azt a folytonos gyanút, mely az emlékek újraértékelése során zajlik le az íróban, az emlékezőben. Sohasem lehetünk bizonyosak abban, hogy bármi értelme van tizenéves gyerekeknek zászlócskákat tűzniük az 1848-49-es Forradalom és Szabadságharc hőseinek sírjára. Ez az önpusztító, bizonytalankodó magába fordulás különösen jellemző Kukorelly szövegeire, és sajátossá teszi őket. És teszi egyben, ha nem tévedek, sajátosan magyar irodalommá is - és éppenséggel ez Kukorelly egyik legnagyobb ambíciója. Az eszmék malomkövei közt őrlődő önértékelés. Persze az is lehet, hogy az író hazudik, és nem is a saját gyermekkorát írja le, vagy legalábbis nem pontosan. Ez azonban semmit sem számít akkor, amikor arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit is mond ez a regény
menej