A tanú E-kniha

„Nincs ?mit tenni – mondja Pelikán. – Kinyírjuk Dezsőt. – Gizi elbúsúl, könnycsepp jelenik meg a szeme sarkában: – Muszáj? – Pelikánnak megtódul a vére. Még ez a lány is az érzelmeset játssza? Odavágja elé az asztalra a húsjegyeekt. – Vagy panírozd be ezeket! – A konyhában ott a többi gyerek is. Az egyik felkapja szép, színes papírokat, és földobja a levegőbe. Nagy, színes papírpillangók röpködnek, lassan leereszkednek a földre, a kölykök nézik, nagyokat nevetnek. Pelikán szótlanul figyeli a gyerekeit, aztán leül. Vészjóslóan mered maga elé. – Nincs mit tenni. Kinyírjuk a Dezsőt. – Gizi szavát alig hallani: – Szegény Dezső. – Meg kell halni neki – mondja ki az ítéletet Pelikán. – Most? – Éjjel. Sokára jön meg az este. Pelikán üvegezett verandán ül, s várja, hogy gyűljön a sötét. A túlsú partról harangszót hoz a szél. Aztán csönd, és végre fekete éjszaka. Pelikán föláll, bemegy a konyhába, félretolja a kecskelábú asztalt. Felemeli az alatta levő csapóajtót, az asztalról fölmarkol egy villogó, kajla kést, és leereszkedik a pincébe. Gizi még utánaad egy nyugtalanul lobogó viharlámpát…”