Károly Agócs

A Tanulószótár célzottan a nyelvtanuló diákoknak készült, közép- vagy emelt szintű érettségihez és középfokú nyelvvizsgához ajánljuk. Egy kötet két szótárt, azaz mindkét irányt tartalmazza. Kék címszavak és jelentések segítik a könnyebb és gyorsabb keresést. A Tanulószótár minden jelentés megértését példamondatok segítségével könnyíti meg. Nyelvtani és országismereti információs ablakok, tematikus rajzok és rajzos országtérképek segítségével teszi hatékonyabbá és élvezhetőbbé a tanulást. A szótárak tartós, varrott kivitelben, kartonborítóval készültek, emiatt kisebb a súlyuk és könnyebben kezelhetők. A szótárakban a címszavak száma irányonként mintegy 25 000.

A különös ember az asztalra helyezte a lámpást, és mélyet lélegzett, sóhajtásszerűen.–?Ó, szinte részegítő ez a dohos levegő! – mondta aztán, ám megszokottan szenvtelen, közömbös hangján. – A múltnak lehelete ez – folytatta, kissé eltűnődve. – Emlékezzen csak a várakozással teli áhítatra, amely gyermekkorában elfogta, valahányszor elhagyott pincék, kamrák, padlások sejtelmes homályába merészkedett, és valósággal lázba hozta a megérzés, szinte bizonyosság, hogy valami kincsnek kell lennie ott. Most már, felnőtt fejjel alighanem tudja, hogy az a kincs valóban ott volt, mint ahogyan itt is itt van; létezik bizony, de megfoghatatlan, láthatatlan, és senki sem juthat a birtokába soha, merthogy e titokzatos, becses, sőt felbecsülhetetlen kincs maga a múlt, kedves barátom, eme örök tárgya az emberi kíváncsiságnak s képzeletnek, és kiapadhatatlan forrása az ihletnek. Ó igen, hányféle sors, mennyi szenvedés, gyötrelem, fájdalom és szenvedély, vágy, remény s ábránd lett semmivé, hullott a feledés végtelen sötétjébe e falak között is nyomtalanul, jeltelenül, mintegy hiá­ba­valóan tehát, de még néhány derűs, sőt, kockáztassuk meg, boldog pillanat is, és mind­ebből immár csak az enyészetnek e kesernyés, fojtó kipárolgása maradt – némi kegyes túlzással, érzelmes jóakarattal szólva persze, a meghatódottság hangján. Miért is kellene elhinnünk, hogy csak néhány hatalmas, vagy valami más módon kiváltságos ember élettörténete volt méltó arra, hogy fennmaradjon az utókor számára tanulságul, okulásul?

„Vallva, hogy a kiegyenlítődésre, egyensúlyra törekvő erők az anyagi világon túli valóságokban is érvényesülnek, éppoly törvényszerűséggel, felismertem, hogy én nem lehetnék boldog, ha ő nem lett volna boldogtalan; hogy talán egész életén keresztül az én boldogságom árát törlesztette előre. Azt kívántam, bárcsak elég lenne a szenvedése az utánam jövők megváltásához is, sok-sok emberöltőn át.” (A fekete kristálygömb) „–?Lásd, mi ketten valamiképpen mégiscsak együtt maradunk. Én, a rút, hitvány és utálatos, elkísérlek mindenhová, árnyékom ott settenkedik majd a te dicsőséged nyomában, s emlékem talán örökkön ébren tart az emberekben valamiféle balsejtelmet, a csók pedig, mit árulásul adtam néked, kísérteni fog minden csókban. A te szellemed lesz a hatalom Isten országában, az enyém pedig a lelkiismeret.” (Elcserélt kereszt) „Ürességet éreztem a lelkemben, végtelen, fagyos ürességet. Teljes bizonyossággal tudtam, hogy soha semmi nem fog megérinteni többé és versírásra késztetni; meghalt bennem a költő. Éreztem, hogy én is meghalok. Már gyúltak a csillagok az égen. Egy hatalmas, fekete madár körözött a magasban. Hála fogott el iránta, amiért valami módon társamnak tudhatom a végórámban.” (A Pegazus) „Azon is csodálkoztam, hogy túléltem az ifjúkort, melynek útvesztőiben sérült lélekkel bolyongtam, és útmutatóm, reményem és vigaszom a halál távlata volt. Tudtam, bolyongásom végén a pusztulás vár. A boldogság várt. Ám nem tudtam, hogy az visz majd a pusztulásba.” (Kék Hableány)

„Révész vitt át a túlsó partra. Meglepően hasonlított arra a férfiarcképre, ám kortalannak látszott. Egykedvűen evezett, a legkisebb erőfeszítés nélkül. A hátizsákomra pillantva megjegyezte, hogy az ember sohase lehet eléggé felkészülve. Azt hittem, arra céloz, hogy kevés holmit viszek magammal, de aztán hozzátette, vagy tíz éve már, hogy átvitt a folyón egy vándort, akinek a botján kívül semmije sem volt. Akkor igencsak fel lehetett készülve, élcelődtem. Lélekben bizonyára, hűtött le a válaszával. Az én vállalkozásom a test próbatétele, magyarázkodtam. Minden vállalkozás elsősorban a lélek próbatétele, mondta erre. Nem erősségem a bölcselkedés; hogy másra tereljem a szót, megkérdeztem, mit lehet tudni a láthatatlan labirintusról. Nem lepődött meg.–?A szellemlabirintusról? – kérdezett vissza helyesbítőleg. – Nem sokat. Úgy tartják, nincsenek falai, és bárhol lehet bejárata. Az ember egyszer csak benne találja magát.–?És hogyan lehet kijutni belőle? – kérdeztem.–?Csak el kell mondani egy alkalmas imát – válaszolta.Mosolyogtam magamban.–?És aki nem tud imádkozni? – kérdeztem, merthogy én nem tudtam.Hirtelen meg kellett kapaszkodnom a csónak két peremében, mert vad örvénybe kerültünk, a folyó lassú sodrása ellenére. Erősen billegve körbefordultunk egypárszor, miközben ő kiemelte az evezőket a vízből. De mindjárt megállapodtunk, és evezett tovább.–?Mindenki tud – mondta, mintha mi sem történt volna. – Mindenkinek van egy imája, amit csak ő tud, csak ő tudhat, és ami csak őrajta segíthet. Ha segíthet.–?Mit lehet még tudni a labirintusról? – kérdeztem.–?Hogy talán csak legenda – felelte egy halvány, talányos mosollyal.Csakhamar partot értünk. Búcsúzóul jó szerencsét kívánt.”(A szellemlabirintus)