Péter Aich

Aich Péter újabb elbeszéléskötete arról szól, ami mindnyájunkat megérint, s amely elől nehéz kitérni: a magányról. Egy-egy elbeszélése egyúttal sajátos metafora: mélyebb értelme hol hétköznapi, hol abszurd história mögé bújik. A szerző újabb, hat elbeszélést tartalmazó kötete, az utóbbi évek szlovákiai magyar prózatermésének élvonalába sorolható. Teljes jóhiszeműséggel ajánlom az olvasók és kritikusok figyelmébe.

Keresés

Esszéiben Aich Péter a lényeg igazát nem az egyoldalú megítélésben, hanem az egyensúlyban keresi, a körültekintő mérlegelésben. Módszere a kontinuitás, az evolúció szellemében fogant, ezért nem forradalmi fölfedezéseket eredményez, végkövetkeztetése mégis gyakran meglepő épp azáltal, hogy rámutat az elfelejtett vagy félreértett értékekre, vagy mert kellemetlen tényekkel szembesít: a szabadság elsősorban felelősséget jelent. Jellemző, hogy mindenki jogokat követel, már szinte fulladozunk tőlük, már azt sem tudjuk, miféle jog illet meg, de azért csak szorgalmasan tovább követeljük, újakat is agyra-főre találunk ki, felelősséget és kötelességet viszont senki sem kér, pedig egyik a másik nélkül nem létezhet. A természetben minden úgy működik, hogy egyensúlyban van amint ez megbomlik, minden arra összpontosít, hogy az egyensúly ismét helyreálljon. Márpedig a jogoknak és a felelősségnek is egyensúlyban kell lenniük, mert ha nem így van, akkor nagy a baj, megbicsaklik a világ, meghasonlik. (Intelmek)

Mégis: míg bennem élsz, az enyém vagy, nem menekülhetsz, mindez erősebb, minden közönynél, minden hallgatásnál erősebb, utolér, bárhol megtalál, transzparensek, lobogók el nem takarják. Ó, a hit vadregényes tájai! Vagy talán ez is csapda? Ez is börtön? Mi tartson életben? A rohanásban elmosódnak a képek, a stagnálásban minden csak puszta élettelen kő. Pedig látni szeretnénk. És hallani. A fényeket, a zenét. Ne vedd el hitemet, mert megölsz! Mást se adj helyette, mert önmagamat árulnám el. Csak úgy tudok létezni és bízni, ha szerelmem marad. Lehet, hogy idővel más lesz a tekintet, a kéz szorítása, de a mosoly marad. Mosoly nélkül hit sincs. Miképpen vágy nélkül nincs ima. Ugye eljönnél most értem? Rád gondolok, míg itt bolyongok, hát velem vagy. Te leszel ajkamon, ha elmosolyodok. Te leszel a lépés, ha elindulok. Merre térünk vissza ismét önmagunkhoz, Kicsikém, kedves?