Jenei András

1988-ban a Szabadsághegyi Állami Gyermekszanatórium egyik osztályán három tizenévessel furcsa, hátborzongató dolgok történnek. Látnak, hallanak dolgokat, melyeket rajtuk kívül senki más, s mivel mindhármuk betegsége alapot adhat a hallucinációra, senkinek nem mernek beszámolni a történtekrol. Pedig valaki oket választotta ki, hogy leleplezzenek egy száznegyven éves tragédiát. A gyerekek egy olyan titkot fednek fel, ami akár az életükbe is kerülhet. Vajon mi áll az egykori villa pusztulásának hátterében? A szanatórium körül egy sötét árny ólálkodik…

Hol vannak? Mi? Hogy itt? Akkor miért nem látom? – kérdezed Te, tolem a vaktól. Manapság a környezetünkben több látássérült – köztük a vakok is – olyan szinten élnek a társadalomban, hogy akik látnak, pont ok nem látják oket. Na nem azért, mert nem akarják látni, mert jobb lenne, ha… Hanem azért, mert életvitelük, felfogásuk és beilleszkedésük – ha lassan is – olyan szintre kezd emelkedni, hogy apróbb eltérésekkel, de ugyanolyanok, mint mindenki másé. Jönnek-mennek, dolgoznak, szórakoznak, élnek és éltetnek. Meg persze van olyan is, aki otthon kuksol… Viccelodnek, segítenek, utaznak és folytathatnám. Persze mindezt egyéntol függoen. Ha nem figyelsz fel a fehér botjukra, mert magaddal vagy elfoglalva, ok akkor is felszállnak egy buszra. Ha te azon morogsz, hogy egy hipermarketben az árak számait nem látod, mert azok annyira kicsik, a gyengénlátó az orrával olvas, de ezen nem hökkensz meg, mert betudod ugyanannak, mint a te problémád. Ebben a könyvben több felvonásos pillanatképet kaphat az olvasó arról, hogy mint látássérült, hogyan élem a mindennapjaimat; miképp teszem a dolgomat, hogyan oldok meg helyzeteket. Mint ahogy Shakespeare, aki egyszerre volt színész és író, én ugyanúgy játszom és rendezem a saját életemet Mindezt gondolataim áradatával, sajátos véleményemmel és meglátásaimmal. Ha csak mesének olvasod, az sem baj. De ha megtaníthatlak pár dologra, vagy feltárhatok benned néhány fekete lyukat, akkor jó érzéssel teszem le a tollat.

Jelenleg harmincnégy éves vagyok. Öt éves korom óta cukorbetegként élek (éltem), ez nálam hamar meghozta nem várt gyümölcseit, azokat a szövodményeket, melyek rendesen tönkretették életminoségemet. Öt éve megvakultam, veséim muködése közel negyven százalékosra csökkent, s ebbol fakadóan érkeztek a többi tünetek is. (magas vérnyomás, vérszegénység, gyakran jelentkezo hányinger, vízlerakódások test szerte). Hogy legyen megoldás, felkerültem egy olyan várólistára, ahol egyszerre kaphatok vesét és hasnyálmirigyet – ha nem leszek cukorbeteg, az „új vesét” nem teszi tönkre ez az alattomos állapot. Négy év után eljött a nap, amikor el kellett kezdeni a dialízist, ez alatt már háromszor volt riasztásom, de a hasnyálmirigy sajnos egyszer sem bizonyult beültethetonek. Nyolc hónap kezelés után megszólalt a telefon, elérkezett a pillanat, mehettem a mutétre. Az ezt követo közel egy hónapban az altatásokból eredoen rengeteg álmom volt, amiket az agyam rejtett zugaiból és a különbözo ingerekbol, melyeket felfogott a külvilágból kreált a tudatom. Valóságalapok nélkül, hajmeresztoen zajló apró történetek lettek, visszagondolva csak mosolygok rajtuk. Miért és honnan jöttek az álmaim? Mi zajlott valójában ez alatt az ido alatt? Mindenkibol más és más kérdéseket hozhat elo ez a történetcsokor. Lesz, aki elgondolkodik, lesz, aki mosolyog, vagy a fejét fogja- Te jó ég! Egy biztos, egy új életet kaptam s ennek része volt ez a három hét is, amikor a valóság és az álmok határán lebegtem…

A „nyócker”. Ahol a szuk utcák súlyos titkokat rejtenek. A törvényesség és bunözés közötti törékeny egyensúly vékony szálon lebeg, és láthatatlan emberek mozgatják.

"Tudom, hogy nem lát, tudom, hogyan vesztette el a látását, és tudom, hogyan született újjá lelkileg és testileg egyaránt. Viszont csak most, jó pár év után, a könyv kézirata olvasásakor tudtam meg, mi minden történt Vele mindezek előtt. Amikor még látott, kisgyerek, majd nagyobb gyerek volt, és előbb így, később úgy volt jelen életében a mentőautó. Hogy miként, azt most megtudhatja a Kedves Olvasó is. Akkor látott, most meg emlékezik – és mesél. " Gyarmati Enikő -munkatárs