Koltay András

Gratz Gusztáv (1875–1946) a XX. század első fele magyar történelmének jelentős német származású személyisége, aki a politikában és a gazdasági életben egyaránt fontos szerepet játszott, valamint publicistaként és történetíróként is maradandót hagyott hátra. Összesen csaknem harmadszázadon át volt országgyűlési képviselő. Az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminisztériumának osztályfőnökeként 1917–1918-ban részt vett a breszt-litovszki és a bukaresti béketárgyalásokon. 1917-ben pénzügyminiszter, 1921-ben külügyminiszter volt. Tagja volt a bécsi magyar Antibolsevista Comiténak, majd Magyarország első bécsi követe lett. 1921-ben IV. Károly király bizalmasaként a restaurációs kísérletek egyik kulcsszereplője volt. A két világháború között politikusként, gazdasági szakemberként és publicistaként egyaránt a Monarchia utódállamainak együttműködéséért szállt síkra. 1912-től 1917-ig a Gyáriparosok Országos Szövetségének ügyvezető igazgatói posztját töltötte be. A két világháború között több tucat iparvállalat igazgatótanácsában volt tag. Újságírói pályáját a kolozsvári Erdélyi Naplónál kezdte, majd többek között a Pester Lloyd és a bécsi Neue Freie Presse munkatársa, a Pesti Napló utolsó főszerkesztője. A Huszadik Század és a Társadalomtudományi Társaság egyik alapítója, a folyóirat első szerkesztője. Publikációinak száma mintegy félezerre rúg. A Magyarországi Németek Népművelődési Egyesületének elnökeként másfél évtizeden át a hazai német kisebbség és a magyarság harmonikus együttműködéséért munkálkodott. Magyarország német megszállása után liberális, náciellenes, „zsidóbarát” nézeteiért a mauthauseni koncentrációs táborba deportálták. Gratz Gusztávról ez idáig nem született monografikus feldolgozás. A kötet ezt a hiányt kívánja pótolni.

A magyar történelemben példa nélküli, hogy a szólás- és a sajtószabadság mint elismert és védett alapvető emberi jogok csaknem harminc éve megszakítatlanul integráns elemét képezik a jogrendszernek. Jelen kötet az e jogokkal kapcsolatban felmerülő egyes fontos kérdésekről szól, korántsem kimerítő jelleggel, de a tárgyalt témák tekintetében jelezve a jogrendszer által bejárt utat, felvillantva a jogi gondolkodás és gyakorlat gazdagságát. Mert hiába érheti – mindenkor – kritika a szólásszabadság állapotát, ha hátrább lépünk mindennapi küzdelmeinktől, és az elmúlt évtizedek folyamatait egészében vizsgáljuk, akkor aligha lehetünk elégedetlenek a kimondhatóság e folyamatok által kijelölt határait szemügyre véve, feltéve hogy az öntudatos, bátor, véleményét másokkal megosztó és mások véleményére kíváncsi, de az emberi méltóságot tiszteletben tartó polgárt képzeljük el magunk elé ideálként. A klasszikus kép, a tájékozott, egymással vitatkozó, ‘okoskodó’ közösség képe halványul ugyan, de a szólás- és a sajtószabadság továbbra is a demokratikus társadalom egyik alapköve marad, mint ahogy az állam féken tartásának szüksége sem enyészik el a magáncenzúra árnyékában. E kötetben olvasható tíz tanulmány mindegyike olyan, amely az egyéni szabadság lehetséges terjedelmének kérdéseit feszegeti mások szabadságának figyelembevétele mellett, az örök egyensúlyozás kényszerét elfogadva. Szerepelnek benne írások, amelyek a szólásszabadság örökzöld kérdéseinek egyes aspektusait és magyar sajátosságait járják körül, a kötet második felében pedig szó esik a sajtószabadság egyes vonatkozásairól is, felvillantva az újabb, küszöbön álló jogi paradigmaváltás, azaz a magáncenzúra és a magánszabályozás megfelelő kezelésének szükségességét. A tanulmányok ugyan egy-egy pillanatfelvételt rögzítenek – amely rögzített kép már megírásukhoz képest is szükségszerűen változott –, de mögöttes kérdései nem avulnak el. A pillanatfelvételek mögött pedig mindenkor ott vannak az elmúlt évtizedek küzdelmei, vitái, jó és kevésbé szerencsés közpolitikai, alkotmánybírósági vagy bírósági döntései, így szándékaim szerint összességében hiteles képet festenek egy, Magyarország számára túlzás nélkül történelmi időszak igen fontos eleméről, a szólás- és a sajtószabadság formálódásáról.

Szerzői ajánló Jelen mű a demokratikus nyilvánosság szabályozásának kérdéseiről szól az internetes kapuőrök tevékenységének tükrében. A 21. században a nyilvános viták egyre inkább az interneten keresztül zajlanak, a legnagyobb platformok és vállalatok annyi felhasználóval és olyan gazdasági erővel, továbbá a nyilvánosság alakítására alkalmas akkora hatalommal rendelkeznek, hogy az példa nélküli a média korábbi történetében. Ha úgy tetszik, a Google-lal és a Facebookkal született meg a 21. század nyilvánossága. A címben szereplő ‘új média’ tehát ezen szolgáltatásokra utal. Az online kommunikáció sajátos és nyugtalanító jelensége a kapuőrök megnövekedett befolyása a nyilvánosság működésére. Miközben a nyilvánosan használt internet kezdetekor az új kommunikációs eszköz azt ígérte, hogy a korábban is létezett kapuőrök (nyomda, újságárus, posta, kábelszolgáltató stb.) kevésbé fontosak és befolyásosak lesznek, ehelyett nemcsak újakat kreált, hanem jelentősen erősítette is a befolyásukat a nyilvánosságra, párhuzamosan a nyilvánosság minden korábbihoz képest robbanásszerű bővülésével. Az internetszolgáltatók, a keresőmotorok és a videómegosztó és social media platformok képesek a nyilvános szféra alapvető befolyásolására, arra, hogy bizonyos tartalmakat elérhetetlenné, vagy csak nagy nehézségek árán elérhetővé tegyenek, más tartalmakat pedig tömegekhez juttassanak el. Miközben az államok igyekeznek rászorítani e szolgáltatókat arra, hogy bizonyos véleményeket (pl. gyűlöletbeszéd, gyermekekre veszélyes vagy személyiségi jogokat sértő felhasználói tartalmak) tüntessenek el szolgáltatásaikból, ezek jogsértő jellegének megítélését rábízzák magukra a szolgáltatókra, így lényegében ‘kiszervezik’ az állam (bíróságok) jogalkalmazási monopóliumát magánkezekbe. Eközben az érintett szolgáltatók a saját maguk alkotta szabályzataiknak megfelelően szintén szelektálnak a tartalmak között, döntve arról, hogy mit törölnek, kit némítanak el, és milyen tartalmat mutatnak be hangsúlyosan felhasználóik számára. Miközben az internet alig húsz éve a véleményekhez való korlátlan hozzáférést ígérte, a véleménymonopóliumok kialakulásának ma nagyobb a veszélye, mint korábban bármikor, a nemzetállamok pedig tehetetlenül nézik végig, amint jogrendszerük erodálódik, a nyilvánosság védelmét célzó alkotmányos szabályaik kiüresednek, részben pedig önként átadják a jogalkalmazási feladataik egy fontos részét a nagy technológiai óriásoknak. Amíg korábban az állam és polgárai viszonyában kellett biztosítani az egyéni szabadság védelmét, korlátokat állítva az előbbi elé, úgy az online térben az alapvetőnek számító hármas viszonyrendszerben (állam, polgárai és szolgáltatók) kell az emberi jogok évszázadok alatt kiforrott elveinek, szabályainak alkalmazását továbbörökíteni, a szólásszabadság alkotmányos felfogását alapvetően újragondolni. Az államok nem adhatják fel az online kapuőrök tevékenységét befolyásoló szerepüket, mert a technológia gyorsan változhat ugyan, a szabályozás fő elvei és célkitűzései – a cenzúra tilalma, az észszerű korlátok meghatározása a beszéd okozta károk elkerülése érdekében, valamint a sokszínű véleménynyilvánítás lehetőségeinek biztosítása – e változások által érintetlenek, így érvényesek maradnak. A kapuőrök nyilvánosságra gyakorolt hatása, a magánszabályozás erősödése, a közérdek érvényre juttatásának kényszere új, kreatív, innovatív szabályozási módszereket, intézményeket fog igényelni, a szabályalkotás új útjainak megtalálását, az állam és a magánszféra korábban e területen nem ismert együttműködését. A szólásszabadság jogának története pedig ezzel párhuzamosan új szakaszába lép, amely éppolyan izgalmas és előre megjósolhatatlan körvonalú lesz, mint bármely korábbi volt.