Surányi András

Egy véletlenül talált emlékirat – szerzője ismeretlen. A szöveg egy haláltáborokat megjárt fiatalember emlékeinek tárgyilagos leírása mindenféle szépírói szándék nélkül. A maga keresetlenségében megrázó szöveg felelősséget ró a megtalálóra… Túl az egyszerű publikáláson, mit lehet és mit szabad kezdeni egy ilyen kordokumentummal? Szabad-e, illik-e, érdemes-e párbeszédet kezdeni az ismeretlen szerzővel, az Ismeretlennel? Szabad-e nem pár­beszédbe keveredni az Ismeretlennel, ha megszólít? Surányi András filmrendező – akinek számos hozzátartozóját meggyilkolták az embertelen időkben – vette a bátorságot, és beszélgetésbe kezdett vele…

Mentő száguld egy haldoklóval a kórházba. A kihunyó elmében emlékszilánkok villannak be: Klauzál tér. Hatvanas évek. Omladozó falú gangos házak, egy zöld bódé, egy kiskocsma és egy ételkimérés. Gyermekkor. Átmeneti emberek átmeneti időben. Elveszett lelkű felnőttek vonszolják magukat céltalanul: sehonnan jöttek és ugyanoda tartanak, megrágta és kiköpte őket a történelem, vágyaik legfeljebb a lavór helyetti fürdőszobára vagy a folyosó végi közös budi helyetti saját vécére szorítkoznak. A gyerekek pedig csak próbálnak gyerekek lenni, kajlasággal, első szerelemmel, első lerészegedéssel, a szülők lesajnálásával, a világra való rácsodálkozással – keresve önmagukat, identitásukat, valódi múltjukat és lehetséges jövőjüket. Hogyan lehet feloldozást adni és kapni, hogyan lehet identitást találni a megfosztottságban, önnön halálán túl is megtartani egy már az életében elveszett generációt? A filmszerűen megírt, lírai hangú, önéletrajzi ihle­tésű regényt ezek a kérdések feszítik széjjel, a válasz megtalálásának leghalványabb reménye nélkül.