Vados Anna

Vados Anna első verseskötetében a társas kapcsolatok zajlásait kísérhetjük végig. Az idő mintha köröket írna le: a történeteknek "se eleje, se vége nincsen"; a tér pedig - legyen az lakásbelső vagy egy városi utca - éppen a múltat és az elmúltat jeleníti meg, így rajzolva körbe a hiány alakzatait. Tóth Krisztina pontos szavaival: "magamban úgy hívtam ezt a fajta költészetet, hogy veszteséglíra, minthogyha mindig egy téma körül gyűrűznének a sorok, minthogyha mindig ugyanazt próbálná körbejárni, feldolgozni." Vados Anna költészete radikális kísérlet egy olyan nyelv megalkotására és működtetésére, amely leírja a kapcsolatok, a patthelyzetek és a függőségek mélyszerkezetét. Mennyire vagyunk megírhatóak? Miképpen lehet magunkat vagy másokat kiolvasni? A Nincs véna sűrű szövésű, egymással is párbeszédben álló verseiben így kerül egymással metaforikus közelségbe a sebezhető, kiszolgáltatott test és a rejtőzésre alkalmas város, a dadogás és a kiabálás, a csönd és a visszhang, a zuhanás és a repülés, "az emlékekből épített palota" és a "felejtés azonnal őrölni kezdő malma".

Mit keres egy angyal a hídon? És kit talál meg? Hogyan lehet visszanézni egy már rég elhagyott életszakaszra? És ami fontosabb: hogyan lehet nyelvet találni az akkor történtekhez? Miközben egy elveszett-eltévedt nemzedék körvonalai is felsejlenek, új kötetében Vados Anna a mindannyiunkban ott élő ismeretlent vagy épp egykori ismerőst szólítja meg. Költészete a beszéd és a hallgatás határait járja végig. Így lesz ez a versvilág helyenként sejtelmesen ködös, másutt kijózanítóan éles: függőségeket tár fel, és a szabadság nyelvét keresi. Az Egymás lélegzete verseiben nemcsak a címben is érzékeltetett te meg én viszony van benne, ez a pulzáló, hol forró, hol jeges párbeszéd, hanem a transzcendencia nyitott horizontja is. Hiszen akik ezekben a versekben szót kapnak, vagy akikről szó van, azok magukban már felmérve a mélység rettenetét, a zuhanás lehetőségét, a metafizikában vagy a másik tekintetében próbálnak kapaszkodót keresni.