Zilahi Anna

A bálna nem motívum paradigmatikus indulása után második verseskötetében Zilahi Anna az emberi érintkezés és megismerés határait, természetes és mesterséges eszközeit, lehetőségeit és vakfoltjait kutatja tovább. Mit is jelent önmagán túl a megszólítás, az odafordulás, az elhallgatás, vagy éppen a visszhang? Ahogy egyik versében írja: „egymás szavait visszhangozzuk, így válunk magunk is visszaverődéssé.” De hol húzódnak az én vagy a te természetes határai? Zilahi Annát a beszéd és a csend lélektana és akusztikája érdekli. Empatikus humorral és következetes játékossággal mutatja meg azt a szerteágazó természeti rendszert, amelynek az ember – hiába hiszi, hogy az irányítója, sőt megteremtője – legjobb esetben is csak a részese. Hol a másik közel engedése, hol az én eltávolítása nyit új perspektívákat, így lesz a figyelem és a gyász mellett a címadó gyengédség is a könyv fontos motívuma. A képzőművészként is alkotó Zilahi Anna verseiben tükröződik a művészetközi érdeklődés: a képversek mellett zenei utalásokkal is találkozhatunk a kötetben, amely az archaikus és a posztmodern végpontjai között, éppen a múltunk kultúrtörténeti leletein keresztül nézve, a bizonytalan, félelmetes, helyenként mégis káprázatos jövő horizontja felé pillant.

Zilahi Anna első verseskötete lendületes és kiérlelt pályakezdés. Az elmúlt években a képzőművészként is tevékeny Zilahi nagyszerű érzékkel találta meg azt a területet és nyelvi optikát, amely kísérletező költészete középpontjában áll. Persze mit is jelent a középpont egy olyan állandóan mozgásban lévő, hullámzó médium esetében, mint amilyen a nyelv? És mi lehet a bálna, ha nem motívum? Ebben az érzékeny és filozofikus költészetben a szavaknak nem csak jelentése van és teste van, hanem árnyéka, érzéki kiterjedése. Olvasásunkkal pedig nem csak elevenné tesszük a szöveget, hanem alakíthatjuk is az adott szöveg személyközi jelentésének mélységét és élességét. Zilahi nagyon figyel a nyelv párhuzamos működéseire, arra, hogy mit képeznek le és mit lepleznek el a közlések. Napjaink egyik legtisztább és legeredetibb líráját olvashatjuk.

A bálna nem motívum paradigmatikus indulása után második verseskötetében Zilahi Anna az emberi érintkezés és megismerés határait, természetes és mesterséges eszközeit, lehetőségeit és vakfoltjait kutatja tovább. Mit is jelent önmagán túl a megszólítás, az odafordulás, az elhallgatás, vagy éppen a visszhang? Ahogy egyik versében írja: ,,egymás szavait visszhangozzuk, így válunk magunk is visszaverődéssé." De hol húzódnak az én vagy a te természetes határai? Zilahi Annát a beszéd és a csend lélektana és akusztikája érdekli. Empatikus humorral és következetes játékossággal mutatja meg azt a szerteágazó természeti rendszert, amelynek az ember - hiába hiszi, hogy az irányítója, sőt megteremtője - legjobb esetben is csak a részese. Hol a másik közel engedése, hol az én eltávolítása nyit új perspektívákat, így lesz a figyelem és a gyász mellett a címadó gyengédség is a könyv fontos motívuma. A képzőművészként is alkotó Zilahi Anna verseiben tükröződik a művészetközi érdeklődés: a képversek mellett zenei utalásokkal is találkozhatunk a kötetben, amely az archaikus és a posztmodern végpontjai között, éppen a múltunk kultúrtörténeti leletein keresztül nézve, a bizonytalan, félelmetes, helyenként mégis káprázatos jövő horizontja felé pillant.