Pünkösti Árpád

Messziről ?indult. A becsvágya tette alkalmassá arra, hogy nagy ívű pályát fusson be. Akik felnőttként élték meg a rendszerváltást, ismerik Horn Gyula nevét. Tudják, hogy Magyarország külügyminisztere, majd miniszterelnöke volt. Tudják, hogy fontos szerepet játszott abban, hogy 1989 szeptemberében a magyar kormány kiengedte Nyugat-Németországba a Magyarországra menekült keletnémetek tízezreit. Személyiségét és fiatalkori tetteit ellentmondásosan ítéli meg az a közvélemény, amely csak a hírmorzsákat rakja össze. Akik közelebbről ismerik, állítják: politikusnak született. Elszánt volt, szívós, tájékozott, csavaros észjárású, ütésálló, jó csapatépítő, és mert nemet mondani. Nagy sakkjátékos volt a szó valódi és átvitt értelmében. A józan meggondolásokra alapozva makacsul és következetesen hozta meg a döntéseit, de hogy közben volt-e magánélete, csak sejteni lehetett. Emberi vívódásairól, családjáról, feleségéről, lányáról, fiáról, unokájáról, akivel szívesen sakkozott, még ennyit sem. Ez a könyv többet és mást mutat meg arról az emberről, politikusról, aki kitörölhetetlenül beírta magát a magyar történelembe. A könyv különlegessége, hogy egyes részein elhelyezett QR-kódok használatával az olvasó az okostelefonján tizenegy, egykori film- és híradófelvétel részletét nézheti meg.

Ki a fene ismeri Fischer Pistát? Kérdi a könyvkiadó vezetője. Megtanulva fischerül, tudom, hogy élete és dokumentumfilmes munkássága betakarja Erdélyt, Romániát, a Szovjetuniót utódállamostól, továbbá Németországot - ezeket a magyar szempontból elég fontos helyeket. Ráadásul Magyarországhoz is féltucatnyi film köti, élt itt kilenc évet - Anglia, India, Amerika, a dél-tengeri szigetvilág csak ráadás. Ahogy a szerencse is. Az enyém is, hogy összeakadtam vele 2009 őszén. Írja a szerzõ legújabb könyvéről.

Van a bőrkötéses családi fényképalbumban egy közös kép apámról. Laci bácsiról és rólam. A helyszín feltehetően a Felvidék – talán az egyik kirándulásunk a Pozsállóra –, a háttérben hegyek. Apám hátizsákkal a hátán fél térdre ereszkedett a fűben, én a másik térdének támaszkodva nézek a gépbe – anyámra? –, és a szintén hátizsákos, de álló Laci bácsi és apám kezet fognak. Baráti fotó. De a történtek ismeretében úgy is olvasható a kép, hogy a térdeplő most ajánlja fel asszonya után a gyermeket is a másik férfinak. Apám fejtartása, Laci bácsi ragyogó mosolya, a szertartásos kézfogás, mind, mind ezt sugallja. A történet folytatásáról nem is beszélve.

Pünkösti Árpád ténygazdag könyve a téeszelnökökről szól, az 1948–1988 között eltelt idő „kiválasztottjairól”, akik egyszer alulról, máskor felülről kapták a megbízatást. Csupán egy megkülönböztetett társadalmi csoport bemutatására vállalkozna a könyv? Szó sincs róla. A bérezési eljárás megújításáért, a munkaegységrendszer megszüntetéséért, az önálló gépvásárlás jogáért, a melléküzemágakban megvalósuló „kiegészítő tevékenységért” folytatott küzdelmek messze túlmutatnak önmagukon.