Leleszy Béla

Az emberiség már rég benépesítette a galaxist, amikor az egyik központi bolygón, a Virán, Ren csillagjáró különös üzenetet fog. A Föld segítséget kér. A Nap hamarosan novává változik, amin elmenekülhetnek. Az emberek egykor a Földön laktak, de jó előre kiszámítva a katasztrófát, kiáramlottak a világűrbe, és benépesítették a környező rendszereket. A bolygón – fegyenctelep létezett. És most a fegyencek leszármazottai rimánkodnak segítségért.A Viráról kilenc csillaghajó indul a Föld felé önkéntesekkel telten, és bár sejtik, hogy útjuk veszélyes, mivel a nap bármikor novává változhat; meg sem fordul a fejükben, hogy a mentőexpedíciót belülről sokkal nagyobb veszély fenyegeti.A szerző a két világháború között népszerű kalandregényíró volt. Az utolsó csillaghajó című műve most jelenik meg először, az író hagyatékából való.

Aki olvasod, idegen világba csöppensz. Vitézeket látsz magad előtt, akikről tudod, hogy a mi őseink. De róluk egészen más fogalmaid voltak eddig. Két hazug végletet ismertél eddig róluk, vagy párduc-kacagányban, vagy körképek után bocskorban képzelted el őket. Úgy gondoltad, mind úgy vágtatott le ide, hogy honfoglalni jött, verekedett, áldomást ivott rá és megalapította a magyar hazát. Most elsőnek az a meglepetés ér, hogy az a tíz lovas nem is tudja, hogy ő magyar. Más nyelven beszél, mint mi, csak a törzse nevét ismeri, meg a legfelsőbb vezérét, akit nem Árpádnak nevez, hanem Alpaut úrnak. A tíz türk lovas közt nincs legendás hős, úgyszólván nélkülük folyik le a honfoglalás. Vigyáznak, hogy a veszedelmes gázlón keresztül meglepetés ne érje a levonult hadat, ügyelnek és élik a kalandozó szarmát-síksági lovasok életét. Még vitéznek se nevezhetik magukat - ezt a szláv szót később vette át a magyar nyelv, náluk batir - bátor a vitéz neve. A kutyájuk nem Bodri, hanem Bodur, a lovaik nem a pompás arab mének, amelyeken Árpád seregeit bevonultatták eddig ide festők és költők, hanem ázsiai tarpánok - szívós, szürke harci lovak. A sátraikat jurtának hívják, az isteneiket pedig? 

„Csak most vette észre, hogy nem vacsorázott. Rögtön utána meg­érezte a gyomrában az éhséget is. Mit huzakodjék? Köszöni, jó lesz. Hozasson bort hozzá? Nem, nem. Ahogy együtt ültek, az asszony­ka szája zsíros lett egy picit, fényesen, pirosan csillogott. Mint a legdivatosabb rúzs! Kálmossnak nagyon ízlett a krumpli, meg a kis virsli benne. Valamikor azt hitte, soha életében nem bír többet bur­gonyafélére nézni, most ugyancsak nyeli. Igen, azért a furcsa lopá­sért, már el is felejtette volna Ugyan; nem lopna-e megint, ha?Zsuzsa odaült melléje, megtörölgette száját, ivott egy pohár vizet, a szeme ránevetett.– Borzasztó lenne most egyedül – suttogta. – Hideg van kint, barát­ságtalan idő. Ugye jó így, kettesben?– Jó, Zsuzsa asszony.”

Csupa fiatal harcos nyüzsgött a nagy téren az apró, bozontos lovakon, öten-hatan bújtak össze lovaikkal, tanakodtak. A fejüket rázták, csak úgy csapkodott a hajboncsok két oldalt. Nehezen váltak szét, még távolról is visszakiabáltak. Aztán egyszerre megrántották a kantárt, mintha új járlikot, parancsot kaptak volna a vezíri sátorból. Mereven álltak a helyükön, a szemük mind egy irányra nézett. Arra, ahonnan a sátrak közül éppen kibukkant egy fakó lovacska.