Tóth Béla

Mert Szent Ferenc és az ő társai Istentől hivattak és választattak, hogy hordozzák az ő szívükben és minden mívelkedetükben és hirdessék az ő beszédjeikben Krisztus keresztjét, ezért csak úgy cselekedeteikben, mint szigorú életmódjukban olyanoknak látszottak és valóban olyanok is voltak, mint a megfeszített emberek, kik a világ tiszteletadásánál és csalárdos hiú dícséreténél inkább kívánták viselni a szégyent és gyalázatot Krisztus szerelméért. Sőt örvendeztek, ha bántalmazták őket, bánkódtak a tisztességek miatt és ezenképpen bolyongtak a földön, mint zarándokok és jövevények és csak a megfeszített Krisztust vitték magukkal és kívüle semmi egyebet. És mert az igazi szőlőtőnek, vagyis Krisztusnak igazi vesszői voltak, ezért bőséges és jó gyümölcsöket termeltek az Istennek megnyert lelkekből.

Tóth ?Béla azt a föladatot kapta 1882-ben, hogy tudósítson a tiszaeszlári perről. A mendemonda szerint azért esett rá a választás, mert megbízói azt remélték: tárgyilagosságával valamiképp ellensúlyozni fogja az elfogultnak, filoszemitának tartott Eötvös Károlyt. Nem is okozott csalódást. Már ami a tárgyilagosságot illeti. Leutazott a per színhelyére, Nyíregyházára, s első dolga volt, hogy megkeresse a vád tanúját. Erre így emlékezett maga Tóth Béla: „Fél órát beszélgettem a koronatanúval és a fejemet fogva szaladtam le a lépcsőn. Ilyen hallatlan rossz és hazug darabot játszani a világ előtt, Magyarország jó hírnevének rovására. És, hogy még én segítsek az ország ilyen megaláztatásában. Hát huszonöt Dariusnak sincsen annyi kincse, hogy én ezt megcselekedjem.” Visszajött Pestre, összeveszett megbízóival, állását is föladta. Máig szóló kemény leckét adva mindazoknak, akik saját hasznuk érdekében szakadatlanul kiárulják nemcsak a tényekre alapuló igazságot, hanem az ország érdekeit, keltve rossz hírét, hozzájárulva lejáratásához – júdáspénzért.Ez az életéből vett apró anekdota az ő anekdotagyűjteménye elé kívánkozik, hiszen jellemzi karakterét. Megfontoltság, körültekintés, ragaszkodás a tisztességhez, a magyar nemzet megbecsülése és érdekeinek szem előtt tartása, még saját előmenetelének kockáztatásával is.

Tóth Béla emléke még sokkal frissebben él valamennyiünk emlékezetében, mintsem hogy írói kiválóságait külön kellene kiemelni. Elég annyit megjegyeznünk, hogy ezzel a teljesen kifogyott kötettel legnagyobb írói sikereinek egyikét aratta. Mint elbeszélő és nyelvművész egyaránt a legjobbat nyújtja benne. Hol az elbeszélés bájával, hol a jellemzés finomságával, hol ragyogó humorával hol pedig megindító érzelmességével ragadja el olvasóját. Stílusa átlátszó egyszerűsége mellett is csupa ragyogás. Rendkívüli nyelvművészete a közvetlenség mögé rejtőzik. Emellett cselekményeit is érdekfeszítővé bogozza, ahogy nemcsak elbeszéléseinek módja, hanem történeteinek tartalma is leköti figyelmünket. Ama ritka könyvek közé tartozik, melyre a közönség – vár és mely – nem mint – rendesen – ezek megjelenése után akarja közönségét megszerezni.

Tóth ?Béla azt a föladatot kapta 1882-ben, hogy tudósítson a tiszaeszlári perről. A mendemonda szerint azért esett rá a választás, mert megbízói azt remélték: tárgyilagosságával valamiképp ellensúlyozni fogja az elfogultnak, filoszemitának tartott Eötvös Károlyt. Nem is okozott csalódást. Már ami a tárgyilagosságot illeti. Leutazott a per színhelyére, Nyíregyházára, s első dolga volt, hogy megkeresse a vád tanúját. Erre így emlékezett maga Tóth Béla: „Fél órát beszélgettem a koronatanúval és a fejemet fogva szaladtam le a lépcsőn. Ilyen hallatlan rossz és hazug darabot játszani a világ előtt, Magyarország jó hírnevének rovására. És, hogy még én segítsek az ország ilyen megaláztatásában. Hát huszonöt Dariusnak sincsen annyi kincse, hogy én ezt megcselekedjem.” Visszajött Pestre, összeveszett megbízóival, állását is föladta. Máig szóló kemény leckét adva mindazoknak, akik saját hasznuk érdekében szakadatlanul kiárulják nemcsak a tényekre alapuló igazságot, hanem az ország érdekeit, keltve rossz hírét, hozzájárulva lejáratásához – júdáspénzért.Ez az életéből vett apró anekdota az ő anekdotagyűjteménye elé kívánkozik, hiszen jellemzi karakterét. Megfontoltság, körültekintés, ragaszkodás a tisztességhez, a magyar nemzet megbecsülése és érdekeinek szem előtt tartása, még saját előmenetelének kockáztatásával is.

A szállóige és a mendemonda egy atya két gyermeke, írja a neves szerzõ, kinek számos könyve nemzedékek kedvelt olvasmánya volt és maradt.Tóth Béla a köztudatban és a napi társalgásban is gyakran használt történelmi pletykákat gyûjtötte össze. Eredetüket, keletkezésüket nem tudjuk vagy nem tudjuk pontosan, de frappáns voltuk miatt sokszor élünk velük. Sok érdekes históriai pletykára ad feleletet a könyv: Igaz-e, hogy Diogenész hordóban lakott? Volt-e Kossuth fején a szent korona? Miként próbálták kiszedni a puskapor feltalálójából találmánya titkát? Feléledt-e Haynau a boncasztalon?Nemcsak nemzetenként (magyar, orosz, német, olasz, spanyol stb.), hanem témánként is keresgélhetünk benne rövid, szórakoztató és történelmi ismereteinket bõvítõ olvasnivalót. A kötetet név- és tárgymutató egészíti ki.