Ágota Benedek

„De hát… de hát te két hónapig csak fingorásztál és káromkodtál! Ne legyél igazságtalan, mert menstruáltam is, és azt is az emberek orra alá dörgöltem. De hát… de hát ezt én is meg tudnám csinálni! Korrekt. Csak miért nem csinálod? Miért nem csinálod azt, amit tudsz, ahelyett, hogy amiatt vagy mérges, amit én tudok?” De mit is tud valójában Benedek Ágota, aki a furcsa nevű, Rumbarumbammra keresztelt naplójában keresetlen őszinteséggel számol be mindennapjairól? Megnevettet bennünket például. Jólesik bepillantani abszurditásokban bővelkedő életébe, ami éppen azért izgalmas, mert annyira más, mint a sajátunk. Felszabadít, mert bárkin és bármin élcelődik, ha arról van szó, de önmagát sem kíméli. Inspirál, mert folyamatosan gondolkodik, reflektál önmagára és a világra. És bár elsőre azt gondolhatjuk, semmi közös nincs bennünk ezzel a karcos humorú, harmincas éveinek elején járó nővel, végül rájövünk, nagyon is tudjuk, miről beszél. És alig várjuk a folytatást.

Két év telt el a Rumbarumbamm című karanténnapló megjelenése óta, amelyben Benedek Ágota a világjárvány mindenkit érintő abszurd, lehangoló vagy éppen humoros mozzanatait dolgozza fel. Azóta a világ békésebb, kellemesebb, szerethetőbb hely lett, és jól látszik, hogy a covid után már soha semmilyen katasztrófa nem érheti többé az emberiséget. Ja, de! Méghozzá folyamatosan. Megállás nélkül. Azóta is. De ha nem így lenne, akkor is megmaradnának azok a hétköznapi, apróbb vagy nagyobb szorongások, amelyek Ágota esetében például a jeges verítékhez és körömágytépkedéshez vezetnek. Benedek Ágota új könyvében ezeket a szorongásokat veszi sorra, felfejtve azt is, mi történt vele a karantén óta eltelt két évben. Szorongás amiatt, hogy az útleveled pont akkor nem lesz meg, amikor a háborúban menekülni kell. Hogy pontosan annyira nehezedre esik feldolgozni életed első szerelmi csalódását, mint Taylor Swiftnek. Szorongás Putyintól, a természetben pisiléstől, a méhszájtágítástól és az abortusztól... A sor végtelen. A jó hír azonban, hogy az orvosság egy könyvnek álcázott xanaxos dobozban érkezik: mert miközben Ágota könyvét olvassuk, olyan, mintha egy stand-up műsort néznénk, amely a legkeményebb és legdrámaibb témákat járja körül kíméletlen humorral, bátran. És ez egyszerre megindító és felszabadító.

„De hát… de hát te két hónapig csak fingorásztál és káromkodtál! Ne legyél igazságtalan, mert menstruáltam is, és azt is az emberek orra alá dörgöltem. De hát… de hát ezt én is meg tudnám csinálni! Korrekt. Csak miért nem csinálod? Miért nem csinálod azt, amit tudsz, ahelyett, hogy amiatt vagy mérges, amit én tudok?” De mit is tud valójában Benedek Ágota, aki a furcsa nevű, Rumbarumbammra keresztelt naplójában keresetlen őszinteséggel számol be mindennapjairól? Megnevettet bennünket például. Jólesik bepillantani abszurditásokban bővelkedő életébe, ami éppen azért izgalmas, mert annyira más, mint a sajátunk. Felszabadít, mert bárkin és bármin élcelődik, ha arról van szó, de önmagát sem kíméli. Inspirál, mert folyamatosan gondolkodik, reflektál önmagára és a világra. És bár elsőre azt gondolhatjuk, semmi közös nincs bennünk ezzel a karcos humorú, harmincas éveinek elején járó nővel, végül rájövünk, nagyon is tudjuk, miről beszél. És alig várjuk a folytatást. Részlet a könyvből: „Elmondom a kedvenc viccem. És Annamarinak is ez a kedvenc vicce. És valahányszor kérlel, hogy meséljem el újra (meg újra), előre a szája elé kapja a kezét, hátha ezúttal nem szabad nevetni. (?) A nagyanyám, aki egy csodálatos asszony volt, és számos meglévő és jövőbeni tetoválásom ihletője, évekkel ezelőtt felhívott egy verőfényes őszi délutánon, és bús hangon közölte velem, hogy az akkori fiúm, Máté, meghalt. Hmm. Ja, köszönni, sosem köszönt, azt felejtsd el. Felveszed és annyi, a csávód meghalt. Ingattam a fejem mosolyogva, hogy: Máté nem halhatott meg. Máté meghalt. Ismét. Elmagyaráztam neki. Hogy Máté. Él. Máté meghalt. Mondtam neki, hogy annyira él, hogy az imént engedtem ki az ajtón, és Mamikám, nem akarod tudni, hogy miket csináltunk, amiből kiderült, hogy él! A nagyanyám ekkor elhallgatott, elgondolkozott, és még annak a pillanatát is hallottam, azt a csendet, mikor leesik neki, hogy tényleg hülyeséget mondott, és azzal a lendülettel szólalt meg újra, hogy kijavítsa: Jaj, Máté él! A mostohaapád halt meg. Szabad nevetni.”