Dmitrij Bikov

Oroszország - tíz, tizenöt, húsz év múlva? Az olajra nincs már szüksége a világnak - mindenhol a titokzatos új anyagot, a "flogisztont" használják -, s a belső feszültségek egyszer csak véres háborúban robbannak ki. Igaz, az első nagy ütközetek után már csak tessék-lássék folynak a harcok, s a két fél - a varégok és a kazárok - nem is nagyon tudják, hogy mi a céljuk. Mármint azon kívül, hogy ők akarják uralni ezt a földet, melyet valamikor régen meghódítottak, jóllehet sehogy sem akar engedelmeskedni nekik. S közben Oroszország törzsökös lakosai - akiknek száma megfogyatkozott, s nyelvükre is alig emlékeznek már - békésen várják, hogy a két ősellenség elpusztítsa egymást. Ez az ő földjük: itt nekik terem az almafácska, nekik süti a pirogot a kemence. Dmitrij Bikov regényében - mely Oroszország történelmének egészen különös verziójára, egy őrült s a maga módján mégis logikus hipotézisre épül - különböző népek lelke mélyén szunnyadó óriási energiák feszülnek egymásnak, s közben folynak a hadműveletek, és tragikus szerelmek szövődnek egymással szemben álló törzsek fiai és leányai között. Oroszország legújabb sztárszerzője áradó fantáziával fest elénk egy olyan jövőt, melynek szervező elvét a történelmi mítoszok és babonák alkotják, az ősi földhöz, vagy épp az első hódító előjogaihoz való ragaszkodás, s miközben Bikov a legkegyetlenebb paródiától sem riad vissza a kazárok (más néven ZSD-k), a varég hódítók vagy épp Oroszország folyton körbe-körbe járó törzsökös lakóinak ábrázolásában, úgy érezhetjük, ez a történelmi és futurisztikus fantazmagória ijesztő embrióként már ma is létező valóságot ír le...