János Böngérfi

Böngérfi János, Bingenheimer (Pest, 1859. április 1. – Budapest, 1950. január 16.) fővárosi nép- és ipariskolai tanító, pedagógiai és ifjúsági író. Mély szomorúságban töltötte napjait Csaba Szittyaországban. Fájt lelkének nagyon, hogy a magyarok nem siettek Attila örökségének visszafoglalására. Meg se mozdultak, nem hogy fölkerekedtek volna, a világ legszebb országának megszerzésére. Hasztalan magasztalta Csaba a föld szépségét és gazdagságát. Mind azt felelték neki: - Mit ér a kincs, a pompa, fény, jólét, ha testvérvér tapad hozzá? Magad beszélted el, hogy a hún hún ellen küzdött. Elvérzett az egész nemzet az öldöklő testvérharcban. A testvér-vértől még most is párolog Attila földje. Hej, nem lehet azon Isten áldása. De Csaba nem csüggedt. Nem szűnt meg biztatni, nógatni a magyarokat, hogy foglalják vissza azt a tündérszép országot, mely Attilát uralta, melynek nincs párja kerek e világon. Még halálos ágyán is lelkükre kötötte, hogy az Isten szerelméért ne hagyják idegen kézben, bitangul az Attila örökségét. Lám, az apa is elfeledi idők multával fia tévedését; az Isten is megbocsátja a hún nemzet nagy vétkét. Elföldelték Csabát, de emléke fönnmaradt. Szavát se feledték. Apáról fiúra szállott az a sok dicséret, mely Attila örökségét napról-napra kívánatosabbá tette. Mert tudjátok meg, hogy lassacskán négyszáz esztendő telt el Csaba halála óta. Bizony, a magyar nép szépen megsokasodott. Mint csillag az égen, fövény a tengeren s fű a mezőn: annyi volt a magyar Szittyaországban. Nem csoda, hogy szűk lett az ország.

Böngérfi János, Bingenheimer (Pest, 1859. április 1. – Budapest, 1950. január 16.) fővárosi nép- és ipariskolai tanító, pedagógiai és ifjúsági író. „Réges-régen, messze napkeleten élt egyszer egy híres fejedelem, akit Ménrótnak hívtak. Híre bejárta az egész világot. Mert tudjátok meg, hogy messze földön nem volt hozzáfogható vadászember. Semmit sem szeretett annyira, mint vadászni. Mikor országos dolgait rendbe hozta, egy tapodtat sem ült volna otthon. Nyakába vetette a nyilát, lovára pattant s úgy elnyargalt, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Bejárta a hegyeket, völgyeket, rónát. Mindenütt vadat kutatott, s ha valamelyesre talált, jaj volt annak. Amelyre ő célzott, az jó éjszakát is mondott. A négylábú vadat futtában, a madarat röptében biztos kézzel lelőtte. Ennek a vadásznak volt két fia: Hunor és Magyar. Ezek, amint egy kissé megnőttek, mindig elkísérték apjukat a vadászatra. Persze, hogy ők is megszerették ezt a foglalkozást s lassacskán úgy eltalálták a vadat, akár az apjuk. Hej, örült Ménrót, hogy olyan derék fiai vannak. Bizony, még az ellensége se mondhatta, hogy mind a kettő nem apja fia. El is ment a hírök még hetedhétországon is túl.” – kezdődik a monda és végigvisz az hún korszakon.