Imola Borcsa

Egy kisfiú Monopolyt kér karácsonyra, de házilag barkácsolt kincskereső társasjátékot kap, amit egy széthajtott multi-level marketinges termékdoboz fedelére rajzoltak. Állítólag nem is igazi társasjáték az, amit nem játéküzletből vásárolnak, de kit érdekel ez a kilencvenes évek Romániájában? Az "igazi" társasjáték épp előtte zajlik: a szebb jövő, új autók és tágasabb blokklakások ígérete, családtagok és különféle kalandok jönnek-mennek, akár egy kockadobásra. Borcsa Imola Majd megérted című kötete bár gyermekhangon, mégis éretten szól olvasójához. Egy olyan világból, amelyben a felnőttek románul beszélnek, hogy a gyerekek ne értsék azt, amit úgyis sejtenek, csak menekülni lehet: mesebeli hajókra szállni, felfedezni távoli bolygókat, kincsesládákat, szeretteink földöntúli búvóhelyét. Ez mégsem a menekülés könyve, hanem a keresésé. A társasjátékok pedig sosem voltak igazságosak.

A pletyka, ahogy viszi, viszi a világot. Előre, persze, ha nem is mondtam, merre másfelé is vinné? Sohasem történik itt semmi, úgy látszik. Aztán meg bejön a takarító néni a hidegről, vagy a melegről, vagy az esőből, vagy a hóból, és kiderül, hogy mégiscsak nagyon sok minden történt azalatt, amíg ő kint volt. Vagy közvetlen azelőtt. Vagy majd akkor fog éppen, amikor megint kimegy. És az is kiderül, hogy nem is olyan álmos ez a város. És hogy a világ egyik legizgalmasabb dolga patikusnak lenni. Mert hát hol is futna össze máshol ez a rengeteg történet, mint a patikában? Borcsa Imola első könyve egy nagyon érdekes író jelentkezése. A pályakezdés mindig izgalmas dolog, mindig különös figyelmet érdemel: új hang köszön-e be, új szem figyel-e, árad-e a friss levegő a sorok közül? Borcsa Imola könyve úgy felel meg, hogy az olvasóra hagyja a válaszadást, miközben azt is figyeli rajtunk, míg olvasunk, hogy átengedjük-e magunkat annak, amit olyan önfeledten szeretünk hallgatni és továbbadni: a pletykának… Antal Balázs