Palotai Boris

– Ma kaptam édesapámtól az első lapot – újságolja Feri –, pedig már elég régen odavan. – Nem volt szabad írniok. Nehogy idehaza megtudják hol, merre járnak. – A család csak tudhatja! – Senki sem! Az hadititok! A hadititok szóra elhallgat Feri, a titkot tisztelni kell, nekik is mindig volt, amíg katonásdit játszottak. Amióta kinőttek a katonásdiból, cserkésztitkuk van, az meg éppenséggel komoly dolog! – Azt írja édesapám, hogy lötyög rajta a nadrág. Alig kapnak valami ennivalót. Úgy lefogyott szegény, hogy ha ráül egy egykoronásra, húsz fillér kilátszik alóla… Mindhárman nevetnek, de nincs a nevetésüknek zamatja, mint az árnyékban ért gyümölcsnek. – A te édesapád legalább tiszt. Tisztek mégis jobb falathoz jutnak. – Csakhogy a volt magyar tisztek nem kapták vissza a rangjukat. Aki magyar, az csak közlegény lehet! (részlet a regényből)

A ?Keserű mandula egy magára maradt fiatalasszony sorsát ábrázolja: férjét, Kálóczy György vegyészmérnököt az ötvenes években ártatlanul letartóztatják.A regény arról a négy esztendőről szól, melyet a regény hősnője, Jovics Zsuzsa, emberi és világnézeti tisztaságát megőrizve, él át. Szenvedő, küszködő lélekkel járja végig életútjának sokszor igen keserves stációit. Pedig Zsuzsa boldogságra termett. Ezért érezzük megrendítőnek sorsát: nem vágyott tragikai szerepre, de belekényszerült, és tiszta, mélytüzű szerelme hőssé tette. Hű marad eszméihez és szerelméhez s ez a látszólag egymásnak ellentmondó hűség válik az események során értékmérőjévé környezetének.Okos, biztos építkezéssel, lendületes elbeszélő kedvvel írt regény, melyben a líra sem szikkad el az értelem hűvösebb zónájában. A megrázó belső monológok, majd a belső monológokkal együtt futó párbeszédek drámai feszültséggel töltik meg a magára maradt fiatalasszony lélekrajzát. Palotai Boris a valóság anyagából, a kor levegőjéből és hangulatából szövi regényének magukkal ragadóan hiteles alakjait, akik az igazi művészet erejével példázzák egy tragikus történelmi periódus emberi viselkedésformáit.

Még hetek múltán is így diskuráltak. Borsai félhangon beszélt, de lehetőleg úgy, hogy más is értsen belőle, Zeke meg a maga módján felelgetett. Keresztülköhögte Borsai dünnyögését, pipája füstjét vizsgálgatta nagy szakértelemmel, tenyerével hessegette el a bodor karikákat, vagy egyszerűen a földre sercintett. - Mit csináljunk? - mondta egy ízben bosszúsan a csoportvezetőnek. - Nincs még elég mérnökünk. Be kell érnünk az ilyenekkel, amíg a mieink kijönnek az egyetemről. Addig majd csak elküszködünk. - Borsait kereste a tekintetével, s hogy megpillantotta mérőléccel a kezében, amint közönyös arccal utánamért a kitűzőknek, megdörzsölte tüskés állát. - Hisz nem mondom, elvégzi a dolgát, csak éppen nem szívvel csinálja. Azt csodálom, hogy fiatalember létére ilyen puha, kényelemszerető.

Palotai Boris népszerű regénye, a Kegyetlen ifjúság az írónő első regénye, mely 1943-ban látott először napvilágot. Hősnője a későbbi, jellegzetes Palotai Boris-hősnők prototípusa: a serdülő lélek kitörő szeretetéhségével és érzékenységével környezetét felkavaró kamasz lány, ebben a regényben a félig, majd egészen árva Kádár Zsuzsa, akit rossz sorsa a két háború közti Magyarországon vet árvaházba, aki a kínzó szeretetéhségtől űzött „feltűnési vágyában” a legnagyobbtól: a Haláltól sem riad vissza, hogy környezete figyelmét magára irányítsa.

A Hetedik év olyan történetet mond el, mely csakis akkor és csakis ott történhetett meg, amikor és ahová Palotai Boris helyezte az időben és a térben. Egy múlt nélküli, a semmiből épülő városban (nyilvánvalóan Sztálinvárosban), az ötvenes években. Ahol a legkülönbözőbb emberek keveredtek el egymással a munkásszállások és az építkezés állványainak egyenlőségében, ahol nem lehetett tudni, honnan, miképpen került közéjük valaki. Ahol az, aki akarta, tökéletesen eltemethette múltját. Itt valóban megeshetett, hogy egy művelt polgári család féltett sarja, egy mérnök, házasságot köthetett egy segédmunkással, akiről elég volt annyit tudnia, hogy boldognak érzi vele magát, s elhessenthette a feltolakodó kérdést: hogyan élt ez a gátlástalan, jóvérű nő azelőtt. Megelégszik annyival, amennyit az asszony elmond mozgalmas életéről, s amit elhallgat, aláaknázza házasságukat.

Kézcsók - Anyám férjhez megy - Vacsora a Mamánál - Karácsony este – Anyám - Fogadott gyermek. "Ketten laktunk egy hatalmas bérkaszárnya negyedik emeletén legesleghátul, a cselédfeljárat mellett: anyám és én. Ablakunk az udvarra nyílott, nagyon mély és nagyon szürke volt ez az udvar, a kanális körül szennyes víz állt, amelyben néha szivárványszínű körök képződtek. A földszinti lakások nyitott ajtajából vedrekkel öntötték ki a szappanhabtól sűrű vizet, amely vastagon rakódott le a köveken, a kanális vasrostélyán. Anyám azt mondta, olyan, mint a márciusi hó, amelybe likacsokat olvaszt a napfény. Anyám mindenről tudott valamit mondani, mindenhez fűzött egy megjegyzést, mindenről mondott egy történetet, amely rendszerint különbözött mindazoktól, melyeket másoktól hallottam. A hátsó lépcsőfeljáratról azt mondta, hogy csak minékünk szabad ott járni, meg annak, akinek mi megengedjük, s persze mi csak a szenesembernek engedjük meg és a mindig loholó kisinasoknak, mert azok megérdemlik, hogy külön lépcsőjük legyen, és ne kelljen nékik az öreg méltóságos Fittjének vakkantásait hallgatni és Huszárné indiai mákjának illatát beszívni, melytől a szenesember menten elájulna…" (részlet az Anyám férjhez megy című elbeszélésből) 

Ezt a novellás kötetét még Palotai Boris állította össze, de a könyv végleges formáját – testvére halála után – Palotai Erzsi adta meg. A kötet három ciklusra tagolódik: a legnagyobb, a Ki ismer engem? elbeszéléseket, a másik kettő: Esendő nagymama vagyok és Emlékek rendetlen fiókomból: tárcákat tartalmaz.Írásait, személyiségét nem kell felfedeznünk: Palotai Boris ezúttal is imádja a történeteket,az élet furcsaságait, csúfondáros, melegszívű és kíváncsi. Amihez csak hozzáér: legyen az egy búbánatos férfi, egy öreg kredenc, egy vidéki korzó, egy töpörödött házikó: azonnal lélegzik, él. Az úgynevezett „mindennapokból” öszegyűjtött elbeszélései a sokféleségtől tömöttek – mint egy teli szatyor, melyet gyakorta cipelnek elbeszéléseinek hősei.

Ez a kötet a kitűnő írónő régi és új vidám történeteinek legjavát tartalmazza. Mit is mondhatnánk még Palotai Boris közismert és méltán népszerű írásművészetéről, amellyel jellemző csípős, olykor szeretetteljesen megbocsátó s az emberi gyengéket megértő, elfogadó történeteit papírra veti? Hiszen a „jó karcolat nem szorul rá arra a lenéző elnézésre – mondotta Komlós János éppen Palotai Boris vidám történeteivel kapcsolatban –, amelyet a rossz tanulmányok iránta tanúsítanak, és semmit sem tud kezdeni azzal a szokványos magasztalással sem, amely szerint az igazi karcolat az örök emberi gyengeségeket tűzi tollhegyre. Egyrészt azért nem, mert a tartalmas karcolat mindig konkrét és korszerű, és nem is a korra jellemző általában, de egyenest a napra, amelyen született, és sohasem az örök jelenséget mutatja, csakis az időszerűt, valamint azt, hogy az örök most éppen milyen…”

„Múlt nyáron ismerkedtek meg Hévízen. A néni életében először nyaralt, s önmagának sem merte bevallani, hogy valami csalódásfélét érez. Lelkiismeretesen sétált, fürdött, hallgatta a kerthelyiségből kiszűrődő zenét, mindent megtett, amit egy fürdővendégnek meg kell tennie, mégis lassan múltak a napok. Ilyen nehéz szórakozni? – gondolta aggódva, és figyelte, mások hogyan csinálják… Persze, a fiatalokkal nincsen baj, de az ő korabeliek… A vendéglői koszt sem ízlett neki. Megette, amit eléje tettek, mert ha már kifizette, vétek otthagyni. Szemben vele egy bácsi ült, a szájmozgásából látta, hogy azt se tudja, mit eszik, csak gyűri le az ételt, s szokásból mártogatja tisztára a tányérját, nem élvezetből. – Mindent ugyanazzal a szósszal öntenek le – dünnyögte, de úgy, hogy a bácsi is meghallja. Meg is hallotta, s cinkosan összenézett vele. S délután, amint a padra telepedett a horgolásával, a bácsi egyenesen feléje tartott…”

A címben szereplő mondatot Linda, a tanítónő mondja férjének, Kamarás Imrének, amikor az bejelenti: mással fog élni ezután. Linda nem akar szakítani, reménykedik, hogy egyszer még jóra fordulnak a dolgok. Ezért aztán továbbra is nyitva hagyja az ajtaját.Mint ahogy nyitva áll az írónő, Palotai Boris ajtaja is: hősei – fiatalok és öregek, házasok és egyedülállók, jómódúak és szegények, elhagyottak és elhagyók, boldogtalanok és még boldogtalanabbak – bármikor bemehetnek panaszkodni hozzá. Ő pedig, ha tanácsot nem is mindig tud adni nekik, megírja történetüket nekünk, olvasóknak.Okulásunkra és szórakoztatásunkra.

A ?madarak elhallgattak című kisregény egyszerre két síkon és két időben, a legközvetlenebb jelenben és 1944 nyarán játszódik. Nádai Gábor író balatoni nyári pihenője alatt felfakad egy másik balatoni nyár, az 1944-es nyár emléke. Egy mindmáig bevallatlan, s most sürgető erővel feltörő, regénybe kívánkozó szerelem fájdalmas emléke. Feltámad a papíron Ágnes, aki az író a Balaton mellett ismert meg a háború utolsó hónapjaiban, felragyog a múltból üldözött, a deportálás elől bujkáló lány szenvedése. Ágnesé, aki a szerelem találékonysága sem tudott megmenteni a rá leselkedő végzet elől. Ágnesé, akik „ha már meg kellett halnia, úgy akart meghalni… valamiért… mint aki vállal valamit” Nem egyszerűen azért, mert van, s ez már elég ok arra, hogy ne legyen. A másik kisregény, A férfi az emlékezés lírája és az erkölcsi biztonság nyugalma nélkül néz szemben nemcsak az elhurcolással, hanem az ezt végrehajtó vagy megakadályozni próbáló környezettel is. Kemény és keserű mű, a vad életvágy és a kegyetlen izgazságérzet párharca zajlik benne. Az asszony, aki gyermekei és férje nélkül tér vissza a haláltáborból, dermedt lélekkel és legyengült testtel, apró, észrevehetetlen, csikorgóan nehéz léptekkel kezd elegyedni az élőkkel, még azzal a régi tanítónőjével is, aki valóban sokat tesz érte, és gyengéd türelemmel ápolja. S amilyen nehezek voltak az első mozdulatok, olyan szédítően robban rá az élniakarás. Előbb csak a testté: csak a szeretkezés fűzi a férfihoz, aki útjába akadt. Aztán a lélek is felébred: szerelem lesz a kapcsolatból. S az asszony, aki túlélte már egyszer halálát, azt nem élheti túl, hogy meg kell tudnia: szerelme a legméltatlanabb érzés, amit csak érezhet, hogy öntudatlanul megbecstelenítette magát a férfival. Nem élheti túl, hogy megismerhette a férfi múltját.