László Borsodi

Az örök vadászmezők költője - emlékezés és élmény egy palóc szívből "Nem a gyilkolási vágy csalta ki a területre, hanem az a vágya, hogy felolvadhasson a természetben..." - írja róla Sólyom (Láng Rudolf), s e mondatban benne van minden, amit Borsodi László életéről, írásairól és örökségéről tudni érdemes. Az Öreg tölgy árnyékában nem csupán vadásztörténetek gyűjteménye. Ez a kötet egy palóc író szívének lenyomata, aki úgy mesél az erdőről, a vadakról és az emberekről, ahogy csak az tud, aki maga is része a tájnak. A történetekben ott zizeg az avar, ott suhan az őz, ott mosolyog a kétágú szomorúnyírfa - és ott van Laci bácsi, aki nemcsak vadászott, hanem látott, érzett, értett. A könyv lapjain megelevenedik a palóc humor, a barkó furfang, a természet iránti mély tisztelet és az emberi gyarlóságok iránti megértés. Borsodi László írásai olyanok, mint az erdei forrás: tiszták, üdék, és mindig visszavárnak. A magyar nyelv szeretete, a vidéki élet bölcsessége és a vadászat lelki dimenziói fonódnak össze ebben a különleges kötetben. Ajánlott mindazoknak, akik nemcsak a vadat keresik az erdőben, hanem a történetet, az emléket, a lelket. Akik tudják, hogy a vadászat nemcsak cél, hanem út - és az út mentén ott áll egy öreg tölgy, árnyékában egy ember, aki már az örök vadászmezőkön "kullog", de írásaiban itt maradt velünk.

Eszembe jut kis házunk fecskefészkes boldogsága, apám, anyám napi törődése, testvéreim gondtalan zsibongása... A patakparti utca, templom, iskola, mind elvonulnak szemem előtt. Azután a falucskán túl a rétek, szántóföldek, azok fölött meg a borókásokkal aljazott erdőség. Ez a vissza-visszatérő sok varázslatos gyönyörűség - édes hazám kicsinyített képe. Talán az a legnagyobb szépsége ennek a könyvnek, hogy olyan őszintén, olyan keresetlenül egyszerű és igaz. Mosolyog is az ember, miközben olvassa, s a szíve is összefacsarodik belé. Minduntalan büszke rá, hogy magyar. Borsodi László elmúlt erdei hajtásokról mesél. Apáink, nagyapáink vadászmulatságáról. Az Ivády-kúria életéről, Duruca cigányról, Kisbáróról, az emberszeretetnek arról a világáról, amelynek helyén új világ épült azóta: a mi jelenünk. Nem illusztráltuk a könyvet, hiszen ahogyan ez a fehér hajú tanító bácsi mosolyog, könnyezik és mesél, saját életének példájával jóra, szépre, becsületre és szeretetre tanít, az minden "képzeletet" felülmúl. Szinte sajnálnánk azt a helyet, melyet a képek elvesznek az írás rovására.