Giulia Caminito

Choroba, ktorá nebola je román o sile predstavivosti a detstva. O zostupe do temných vrstiev vlastného vnútra a o návrate k svetlému prameňu, ku ktorému sa – ak chceme – dokážeme vrátiť. Tak ako sa to darí holubom, ktoré vždy nájdu cestu späť. Svet sa niekedy zdá rozdelený na tých, ktorí konajú a nenechajú sa vystrašiť, a na ľudí s tichou bolesťou ukrytou pod kožou. Pre Lorisa sa všetko začalo v detstve, v lete plnom čara, v záhrade starého otca. Práve tam sa jeho úzkosti rozplývali, tam sa učil stavať voliéry a chovať holuby. Dnes má Loris tridsať rokov, čítanie sa stalo jeho povolaním, žije v meste a má priateľku Jo. Práca vo vydateľstve je však neistá, tlak dospelosti drvivý a úzkosť zlyhania ho postupne pohlcuje. Loris sa začína uzatvárať do seba: najprv z obrany, neskôr preto, aby načúval varovným signálom vlastného tela. Vnútri sa usídľuje neurčitá choroba, bez diagnózy, no schopná odniesť so sebou všetky zvyšky nádeje. Keď sa lekári, partnerka aj rodičia vzďaľujú, zostávajú mu už len dvaja spojenci: sociálne siete, ktoré živia jeho fantómy, a Katastrofa – premenlivá bytosť, raz mačka, raz vlčica, raz priateľka či nevesta, zvodná a posmešná sprievodkyňa jeho najťažších chvíľ. Giulia Caminito sa vracia k sebe samej a k svojej generácii, ktorá nezažila vojny ani hmotný nedostatok, no zdedila samotu siete a neistotu. Jej presná, úsporná próza sa tu otvára prekvapivo snovej atmosfére. Hypochondria sa mení na nezabudnuteľnú protagonistku a medzi mestskými blokmi vyrastá temný les, v ktorom sa pohybujú naše najintímnejšie a najbolestnejšie skúsenosti.

Choroba, ktorá nebola je román o sile predstavivosti a detstva. O zostupe do temných vrstiev vlastného vnútra a o návrate k svetlému prameňu, ku ktorému sa – ak chceme – dokážeme vrátiť. Tak ako sa to darí holubom, ktoré vždy nájdu cestu späť. Svet sa niekedy zdá rozdelený na tých, ktorí konajú a nenechajú sa vystrašiť, a na ľudí s tichou bolesťou ukrytou pod kožou. Pre Lorisa sa všetko začalo v detstve, v lete plnom čara, v záhrade starého otca. Práve tam sa jeho úzkosti rozplývali, tam sa učil stavať voliéry a chovať holuby. Dnes má Loris tridsať rokov, čítanie sa stalo jeho povolaním, žije v meste a má priateľku Jo. Práca vo vydateľstve je však neistá, tlak dospelosti drvivý a úzkosť zlyhania ho postupne pohlcuje. Loris sa začína uzatvárať do seba: najprv z obrany, neskôr preto, aby načúval varovným signálom vlastného tela. Vnútri sa usídľuje neurčitá choroba, bez diagnózy, no schopná odniesť so sebou všetky zvyšky nádeje. Keď sa lekári, partnerka aj rodičia vzďaľujú, zostávajú mu už len dvaja spojenci: sociálne siete, ktoré živia jeho fantómy, a Katastrofa – premenlivá bytosť, raz mačka, raz vlčica, raz priateľka či nevesta, zvodná a posmešná sprievodkyňa jeho najťažších chvíľ. Giulia Caminito sa vracia k sebe samej a k svojej generácii, ktorá nezažila vojny ani hmotný nedostatok, no zdedila samotu siete a neistotu. Jej presná, úsporná próza sa tu otvára prekvapivo snovej atmosfére. Hypochondria sa mení na nezabudnuteľnú protagonistku a medzi mestskými blokmi vyrastá temný les, v ktorom sa pohybujú naše najintímnejšie a najbolestnejšie skúsenosti.

A tó vize sohasem édes szerzőjétől Loris fiatal, művelt, céltudatos. Egy sikeres könyvkiadóban dolgozik, a párkapcsolata rendezett, élete a felszínen éppoly stabil, mint amilyenre vágyik. Mégis minden szétesik körülötte. A teste jelzéseket küld, de az orvosi vizsgálatok szerint minden rendben. Csakhogy semmi sincs rendben. A mélypont felé közeledve Loris lassan rájön, hogy nem a gyógyulást, hanem önmaga megértését kell keresnie. Caminito írásaiban a társadalmi különbségek, a női tapasztalat és a fiatal generációk láthatatlan terhei állnak középpontban. Új regénye pontosan ábrázolja a modern élet láthatatlan kríziseit: a szorongást, a túlterheltséget, a csendes lemondást, amit senki sem nevez betegségnek. A Tünetek egy generáció belső összeomlásának története, amely fájdalmasan ismerős lehet mindannyiunk számára. „És ekkor észrevesz valamit: a fájdalom kezd feláramlani a mellkasába és a bal karjába, zuhanásérzet fogja el, közeledik a pánik, és hamarosan infarktustünetei lesznek, amiken nem tud úrrá lenni, sőt biztosra veszi majd, hogy infarktust kapott. Miért hazudik nekem ez a test, kérdi magától, miért képes a legszörnyűbb bajokat is szimulálni?”

A tó vize sohasem édes szerzőjétőlLoris fiatal, művelt, céltudatos. Egy sikeres könyvkiadóban dolgozik, a párkapcsolata rendezett, élete a felszínen éppoly stabil, mint amilyenre vágyik. Mégis minden szétesik körülötte. A teste jelzéseket küld, de az orvosi vizsgálatok szerint minden rendben. Csakhogy semmi sincs rendben. A mélypont felé közeledve Loris lassan rájön, hogy nem a gyógyulást, hanem önmaga megértését kell keresnie.Caminito írásaiban a társadalmi különbségek, a női tapasztalat és a fiatal generációk láthatatlan terhei állnak középpontban. Új regénye pontosan ábrázolja a modern élet láthatatlan kríziseit: a szorongást, a túlterheltséget, a csendes lemondást, amit senki sem nevez betegségnek. A Tünetek egy generáció belső összeomlásának története, amely fájdalmasan ismerős lehet mindannyiunk számára.,,És ekkor észrevesz valamit: a fájdalom kezd feláramlani a mellkasába és a bal karjába, zuhanásérzet fogja el, közeledik a pánik, és hamarosan infarktustünetei lesznek, amiken nem tud úrrá lenni, sőt biztosra veszi majd, hogy infarktust kapott. Miért hazudik nekem ez a test, kérdi magától, miért képes a legszörnyűbb bajokat is szimulálni?"Giulia Caminito olasz író, szerkesztő 1988-ban született Rómában. Politikafilozófiát tanult, 2016-ban jelent meg La grande A című első regénye, amely elnyerte a Bagutta-díjat. Harmadik regénye, A tó vize sohasem édes 2021-ben a Premio Strega-díj jelöltjei közé került, elnyerte a Premio Strega Off- és a Premio Campiello-díjat, és Olaszországban bestseller lett. Több mint húsz nyelvre fordították le.

Začátek třetího tisíciletí. Mladí lidé dospívají ve světě bez ideálů, kde se místo snů přepočítávají věci – co máš, co ti chybí. První SMSky, drobné zákazy, tichý odpor. Život plyne bez obzoru, jako nehybná hladina jezera, které však v hloubce skrývá zrádné proudy. Jezero Bracciano – starověký kráter, dnes zaplněný vodou. Pach bahnitých řas, hutného písku a mokrého peří. Právě zde se na útěku před lhostejností Říma ocitá rodina, v níž vládne Antonia, hrdá, tvrdohlavá žena, která se sama stará o invalidního manžela a čtyři děti. Antonia je nesmlouvavě čestná. Neuznává kompromisy. Věří ve společné dobro – a přesto chce svou jedinou dceru naučit spoléhat se jen na sebe a držet hlavu vztyčenou. A ta se učí. Nestěžovat si. Pilně studovat. Číst knihy. Ale i schovávat mobil do krabice od bot. Skákat do jezera, i když proudy stahují ke dnu. Zdá se, že tahle pihovatá dívka často sklání hlavu, ale když zvedne pohled, temnota jejích očí vás pohltí. Nenechá se spoutat rozumem ani příkazy. Bude žít divoce – jako za nocí, kdy bez světel uhání tmou na skútru. Na křivdu odpovídá nečekaným výbuchem násilí, s chladnou odhodlaností němé nelítostné bohyně. A zkáza je tak nevyhnutelná. Znepokojivý román Voda v jezeře není nikdy sladká byl přeložen do 25 jazyků.

Jezero Bracciano – starověký kráter, dnes zaplněný vodou. Pach bahnitých řas, hutného písku a mokrého peří. Právě zde se na útěku před lhostejností Říma ocitá rodina, v níž vládne Antonia, hrdá, tvrdohlavá žena, která se sama stará o invalidního manžela a čtyři děti. Antonia je nesmlouvavě čestná. Neuznává kompromisy. Věří ve společné dobro – a přesto chce svou jedinou dceru naučit spoléhat se jen na sebe a držet hlavu vztyčenou. A ta se učí. Nestěžovat si. Pilně studovat. Číst knihy. Ale i schovávat mobil do krabice od bot. Skákat do jezera, i když proudy stahují ke dnu. Zdá se, že tahle pihovatá dívka často sklání hlavu, ale když zvedne pohled, temnota jejích očí vás pohltí. Nenechá se spoutat rozumem ani příkazy. Bude žít divoce – jako za nocí, kdy bez světel uhání tmou na skútru. Na křivdu odpovídá nečekaným výbuchem násilí, s chladnou odhodlaností němé nelítostné bohyně. A zkáza je tak nevyhnutelná. Znepokojivý román Voda v jezeře není nikdy sladká byl přeložen do 25 jazyků.

In the 1990s, Gaia’s family moves from the neglected peripheries of Rome to an idyllic lakeside town in search of a new life that will lift them out of poverty. Each of them bears their own scars: Gaia’s mother is fiercely determined to secure a better future for her children at any cost; her father, a once proud man, now suffers in bitter silence after a devastating accident; her anarchist older brother rebels against the political apathy he sees at home; and her young twin brothers wordlessly bear witness to a family in decay. When Gaia meets two local girls, Agata and Carlotta, the trio builds a fragile friendship. Gaia’s encounters with callous boys and contemptuous teachers convince her that she might always be an outsider—excluded from a privileged life and beyond the possibility of happiness. Winner of the Campiello Prize, The Bitter Water of the Lake is an unflinching portrait of a generation striving to make a place for themselves in a world markedly different from the one their parents promised them.

"Feledhetetlen könyv a kamaszkorról, a dühről, az álmok kergetéséről." - Marie Claire A harcias és őszinte Antonia arra tanítja a lányát, hogy ne várjon semmi jót az emberektől. Gaia pedig megtanulja: nem panaszkodni, inkább elmerülni a közeli Braccianói-tóban, olvasni, tanulni, mobiltelefont cipősdobozba rejteni, a boldogtalanságot pedig oda, ahol senki sem látja. De aztán amikor először találja magát szemben a hétköznapi alattomossággal, a kislány kiszámíthatatlan, pusztító erőt fedez fel magában. A narrátor áradó kamaszhangon mesél erről a drámai, mégis álomszerű ifjúkorról. Barátai, szerelmei, dacos tekintete úgy őrződnek meg szívünkben, mint a tó fenekén a titokzatos betlehem. Éveken át falaztam, miközben nyáron egy bárban valaki kilopta a játékautomatából a pénzt, húztam meg kulccsal valamelyik kocsi oldalát, írtam fel festékszóróval valamelyik tanár nevét, és mellé, hogy HÓHÉR, csak azért, mert nem adott ötöst a fizikadolgozatomra, hanem csak hármast, rohantam neki a fejemen motorossisakkal valamelyik kreténnek, aki azt akarta, hogy sört igyak vele, vertem be az orrát, hogy folyt belőle a vér. Éveken át öltöztem, vetkőztem, undorodtam a saját bőrömtől, gondoztam odaadóan a hajamat, vigyáztam a csípőcsontomra, tettem gúny tárgyává a fülemet, a túl hosszú lábamat, húzgáltam a mellbimbómat, hátha akkor kinő a mellem, büntettem magam, ha túl sokat ettem, szégyelltem, ha semmit sem ettem, hagytam ki a reggelit, mostam ki meleg zuhannyal alaposan a fülemet, lakkoztam a körmöm, használtam el a szempillafestéket, ejtettem bele az alapozót a mosdókagylóba, pucoltam le az egészet vécépapírral, ellenőrizgettem, hogy egyetlen szeplőm se látszódjon, égettem le magam az első napsütésben.

"Feledhetetlen könyv a kamaszkorról, a dühről, az álmok kergetéséről." - Marie Claire A harcias és őszinte Antonia arra tanítja a lányát, hogy ne várjon semmi jót az emberektől. Gaia pedig megtanulja: nem panaszkodni, inkább elmerülni a közeli Braccianói-tóban, olvasni, tanulni, mobiltelefont cipősdobozba rejteni, a boldogtalanságot pedig oda, ahol senki sem látja. De aztán amikor először találja magát szemben a hétköznapi alattomossággal, a kislány kiszámíthatatlan, pusztító erőt fedez fel magában. A narrátor áradó kamaszhangon mesél erről a drámai, mégis álomszerű ifjúkorról. Barátai, szerelmei, dacos tekintete úgy őrződnek meg szívünkben, mint a tó fenekén a titokzatos betlehem. Éveken át falaztam, miközben nyáron egy bárban valaki kilopta a játékautomatából a pénzt, húztam meg kulccsal valamelyik kocsi oldalát, írtam fel festékszóróval valamelyik tanár nevét, és mellé, hogy HÓHÉR, csak azért, mert nem adott ötöst a fizikadolgozatomra, hanem csak hármast, rohantam neki a fejemen motorossisakkal valamelyik kreténnek, aki azt akarta, hogy sört igyak vele, vertem be az orrát, hogy folyt belőle a vér. Éveken át öltöztem, vetkőztem, undorodtam a saját bőrömtől, gondoztam odaadóan a hajamat, vigyáztam a csípőcsontomra, tettem gúny tárgyává a fülemet, a túl hosszú lábamat, húzgáltam a mellbimbómat, hátha akkor kinő a mellem, büntettem magam, ha túl sokat ettem, szégyelltem, ha semmit sem ettem, hagytam ki a reggelit, mostam ki meleg zuhannyal alaposan a fülemet, lakkoztam a körmöm, használtam el a szempillafestéket, ejtettem bele az alapozót a mosdókagylóba, pucoltam le az egészet vécépapírral, ellenőrizgettem, hogy egyetlen szeplőm se látszódjon, égettem le magam az első napsütésben. "Ez a páratlanul elegáns és érett próza pillanatok alatt beszippant, magával sodor, és töprengésre késztet a komplexitásával, amely az emberi élet komplexitásához fogható." - La Stampa, Nadia Terranova

Páchne morskými riasami a pieskom. Je to staroveký kráter, teraz plný vody: na brehu jazera Bracciano sa na úteku pred ľahostajnosťou Ríma ocitne rodina Antonie, odvážnej matky s invalidným manželom a štyrmi deťmi. Antonia je čestná a učí svoju dcéru, aby od druhých nič neočakávala. A Gaia sa učí: nesťažovať sa, ponárať sa do jazera, aj keď ju prúdy ťahajú na dno, čítať knihy a nepozerať televíziu, schovávať mobil do krabice od topánok a svoje nešťastie tam, kde ho nikto nevidí. Premio Campiello 2021 Finalista Premio Strega 2021

Páchne morskými riasami a pieskom. Je to staroveký kráter, teraz plný vody: na brehu jazera Bracciano sa na úteku pred ľahostajnosťou Ríma ocitne rodina Antonie, odvážnej matky s invalidným manželom a štyrmi deťmi. Antonia je čestná a učí svoju dcéru, aby od druhých nič neočakávala. A Gaia sa učí: nesťažovať sa, ponárať sa do jazera, aj keď ju prúdy ťahajú na dno, čítať knihy a nepozerať televíziu, schovávať mobil do krabice od topánok a svoje nešťastie tam, kde ho nikto nevidí.

Páchne morskými riasami a pieskom. Je to staroveký kráter, teraz plný vody: na brehu jazera Bracciano sa na úteku pred ľahostajnosťou Ríma ocitne rodina Antonie, odvážnej matky s invalidným manželom a štyrmi deťmi. Antonia je čestná a učí svoju dcéru, aby od druhých nič neočakávala. A Gaia sa učí: nesťažovať sa, ponárať sa do jazera, aj keď ju prúdy ťahajú na dno, čítať knihy a nepozerať televíziu, schovávať mobil do krabice od topánok a svoje nešťastie tam, kde ho nikto nevidí.