Láng Csaba

Mintha létezne a szenvedés titkos monadológiája. Mintha létezne egy benső, titkos kapcsolat nagy szenvedők között, akik rangjukat és a beszédhez való jogot nem a fennálló intézményektől kapták, hanem mintegy láthatatlanul megjelölte volna őket az élet. A gyötrelmek e szabadkőművesei, e lelki tetováltak mégis csodálatosan felismerik egymást, mégpedig úgy, hogy „ablaktalan monászokként”, saját lelkükben fedezik fel a másikat. A nagyság jelszava ezért feltörhetetlen kód, vagy megjelenik a te szemed előtt is könnyek mátrixában vagy idegen lesz számodra ez a világ bármennyit is gondolkozzál róla. Egy ilyen társ volt Nietzsche számára például Hölderlin. Erről tanúskodik az a féltékeny kisajátítás, ahogy Nietzsche emlegette a költő elődöt. „Az én Hölderlinem.” Mint egy gyermek a féltve őrzött játékhoz, úgy ragaszkodott hozzá. Ebből is látszik, hogy Nietzsche készült a művészi szenvedésre, titokban már felfegyverkezett erre a háborúra, amelyet a leggyöngédebb fegyverekkel a legkönyörtelenebbül akart megvívni.Egy esszékötetet tart kezében az olvasó, amely egy doktori disszertáció szamárbőrébe bújt, hogy intelligensebbnek tűnjön, hogy elfogadják. Mintha írója szégyellte volna, hogy személyesen is érintett a dologban. Pedig ennek épp az ellenkezője igaz. Épp ez a személyes érintettség sugárzik keresztül-kasul a művön, amitől felfeslik a szamárbőr, a rákényszerített tudományos forma, és elővillan e tanulmány igazi arculata: vallomás-jellege.

Mindig többet akarok érezni annál, mint amit valójában érzek, és ezzel nemcsak hogy elrontom a stílust, hanem becsapom önmagam, elveszítve egy lehetséges fókuszpont élességét. Magyarul a valóságérzékem. A többi már ebből következik.A közvetlen adottságaimat, érzelmeimet is képtelen vagyok helyesen megítélni, avagy átadni magam nekik. Egy gyászról szóló filmből kell megtudnom, hogy bennem is harag és fájdalom van. Ez az a közvetlen adottság, amibe nap mint nap beleütközik a szívem, mint valami falba. Én mégis, még ebből is valamiféle spirituális szószt kotyvasztanék. Még ezt is bekenném valamilyen mázzal. Nemcsak egy tiszta hiánnyal kell megküzdenem, hanem önmagam tisztátalanságával is. Mint aki ugyanazzal a mozdulattal, amivel örök útjára bocsájtja kedvesét, tovább ás, hogy kiássa önmagát. Önmagammal szembefordult harag az ásóm, a fájdalom a súly, amely a nyélre nehezül, és kifordítja hazugságaim rögeit…Ez a kis könyv, napló túlnyomó részben azokat a reflexiókat, vallomásokat és aforizmákat tartalmazza, amelyeket feleségem halála után vetettem papírra.

Mindig többet akarok érezni annál, mint amit valójában érzek, és ezzel nemcsak hogy elrontom a stílust, hanem becsapom önmagam, elveszítve egy lehetséges fókuszpont élességét. Magyarul a valóságérzékem. A többi már ebből következik. A közvetlen adottságaimat, érzelmeimet is képtelen vagyok helyesen megítélni, avagy átadni magam nekik. Egy gyászról szóló filmből kell megtudnom, hogy bennem is harag és fájdalom van. Ez az a közvetlen adottság, amibe nap mint nap beleütközik a szívem, mint valami falba. Én mégis, még ebből is valamiféle spirituális szószt kotyvasztanék. Még ezt is bekenném valamilyen mázzal. Nemcsak egy tiszta hiánnyal kell megküzdenem, hanem önmagam tisztátalanságával is. Mint aki ugyanazzal a mozdulattal, amivel örök útjára bocsájtja kedvesét, tovább ás, hogy kiássa önmagát. Önmagammal szembefordult harag az ásóm, a fájdalom a súly, amely a nyélre nehezül, és kifordítja hazugságaim rögeit… Ez a kis könyv, napló túlnyomó részben azokat a reflexiókat, vallomásokat és aforizmákat tartalmazza, amelyeket feleségem halála után vetettem papírra.